Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Nyerges Gábor Ádám: „A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára” (Példák a kultuszképzés jeleire és eljárásaira Orbán Ottó posztumusz recepciójában)
95 Nyerges Gábor Ádám „A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára” Példák a kultuszképzés jeleire és eljárásaira Orbán Ottó posztumusz recepciójában Az alábbiakban egy olyan jelenségről lesz szó – érintőleg – egy részletesebben vizsgált példa által szemléltetve, mely általában is jellemzi művészi sorsokkal, életutakkal kapcsolatban kialakult, gyakran akár nem is látványos egyértelműséggel kimutathatóan kultikus-kultuszképző elemeket vegyítő gondolkodásunkat, de még olyan esetekben is érzékelhető, mikor az alkotó személyét, életútjának és életműve befogadásának módozatait általánosságban és összességében éppen hogy nem jellemzi ezekkel kapcsolatosan kialakult kultuszok megléte. Azonban a halál sajnálatos életrajzi ténye jellemzően egyébként nem kultikusan szemlélt művészek esetében is gyakran a kultusz felőli olvasás mechanizmusait is becsatornázza a pályát, alkotói életművet (vagy annak egyes szakaszait, kiváltképp az utolsót) szinkrón, illetve restrospektív távlatból értékelő, megítélő, elhelyező gondolatmenetekbe (különösképpen közvetlenül az alkotó halálát követő években kelt írások esetében). Fontosnak tartom jelezni, hogy Orbán Ottó halálának eseménye nem alakítottá át radikálisan a szerző munkásságának megítélését akár a szakmai konszenzus, akár (amennyire ez utóbbi megfigyelhető és regisztrálható) az olvasói viszonyulások esetében sem – azonban hasonló fontossággal jegyzem meg, hogy Orbán Ottó gyógyíthatatlan betegségével folytatott (s költészetének ezen évtizedeiben rendszeresen és sűrűn reflektált, megjelenített), több évtizedes küzdelme utáni elhalálozása kimutatható nyomot hagyott egyes, a szerző életműve megítélése szempontjából lényeges (mert hogy az életmű sajnálatos lezárultának közvetlen időbeli közelségében megjelent, tehát első) reprezentatív összegzéseinek egy jelentékeny hányadában. Szempontjaimmal és meggyőződésemmel összhangban idézem Tarján Tamás ugyancsak a szerző halála után közvetlenül megjelent, tehát ugyancsak ezen első összegző-elhelyező igényű értékelések egyikeként publikált írásának pár mondatát: „Egyébként pedig a gyászmunka a nekrológ műfajának kedvezhet, a kritikának azonban nem. Könyvről nem érdemes »nekrológszerűen« írni. Az évtizedeken át súlyosan, egyre súlyosabban beteg költő váratlan halála a Magvetőnél megjelent mindkét 2002-es könyvét (Ostromgyűrűben ; Az éjnek rémjáró szaka ) posztumusz könyvvé tette – valószínű azonban, hogy Orbán Ottót ingerelné, bőszítené leginkább, ha a halál tényét az esztétikai megítélés domináns részévé avatnánk, túl a Radnóti Miklós mondotta »más távlatot ád a halál már« tapasztalatán. (Ismételjük: Orbán halálának tényéről: a szomorúságról, a mindmáig
