Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
47 raktári jelzeten. A főlapok, amelyeket folyamatosan kellett vezetni, az állományadatokat regisztrálták: melyik periodikumból mi van meg. Itt, értelemszerűen, a hiányokat is föltüntette a hozzáíró. (A kardex a beérkezést, a napi kurrenciát dokumentálta. Ha összejött egy-egy lapból egy évfolyamnyi, az összesített adat átkerült a főlapra. Ha tudjuk, hogy egyetlen folyóirat egyetlen évfolyama is jó néhány számból áll, egy hetilap egy évfolyama 52 számból, egy napilapé pedig kb. 250 számból, s itt mindegyikből sok volt, érthetővé válik a számonkénti nyilvántartás fontossága.) Ez a különösebben „ötletesnek” nem látszó, „mechanikus” rendszer, mint egész adatai révén egy komplex sajtótörténet vázát adja ki. A tájékozódás alapja. Akinek rálátása nyílott erre a rendszerre, az nagyon jó képet kapott a sajtóviszonyokról, hiszen itt a Pártélet től a Der Spiegel ig (vagy éppen az MTI belső használatra szánt „bizalmas” kiadványaiig) „mindent” megtalálhatott, akit ez érdekelt. Magam, öntevékenyen, hamar rájöttem, hogy célszerű figyelemmel kísérnem a beáramló anyagot, és „saját hatáskörbe” vontam a napi posta bontását. (Ez természetesen nem levélbontást, hanem a könyvtárnak postai kézbesítéssel járó folyóiratok s egyéb nyomtatványok csomagolásukból való kibontását jelentette, s a beérkező folyóiratok ábécérendben való elhelyezését – a rendezőasztalon.) Ez a nyilvántartás előkészítéséhez tartozott. A kézbe vett folyóiratokba azonban én rendszeresen bele is lapoztam, sőt egyikbe-másikba bele is olvastam. Így, nap nap után folyamatosan végezve ezt a munkát, hihetetlen nagy tájékozottság alakult ki bennem. Egy idő után már tudtam, mit hol érdemes vagy kell keresni, ha bármi probléma fölmerült. S ez a „problémakör” itt meglehetősen széles körű (s belsőleg heterogén) volt. Az olvasók, kutatók, de bárki, aki ide betévedt, s valamilyen téma irodalmában tájékozódni akart, meglehetősen sokféle, s nem ritkán extrém kérdéssel jelentkeztek. (Arról nem is beszélve, hogy saját kutatásaim során is sokszor teljesen váratlanul nyert aktualitást egy-egy korábban kézbe vett folyóiratcikk.) E szokásom kialakulása azután értelemszerűen magával vonta azt is, hogy egyik feladatom az úgynevezett tájékoztatás lett. Az útba igazítást jó esetben pillanatok alatt meg lehet adni, de aki már találkozott az olvasók s kutatók körében fölmerült problémák „sajátosságaival”, meglepő szempontjaival, az tudja, egyáltalán nem magától értetődő, hogy a fölvilágosítás gyorsan és pontosan megszületik. Ha van, aki erre képes, az az olvasó/kutató számára nagyon sok időt és munkát spórol meg, s e téren nagyon sokszor nem lehet csak kézikönyvekre, segédletekre támaszkodni. A „magánmemória” is szükséges, a gyors kapcsolás, amely összehozza az állományból azt, ami a fölmerülő probléma logikájában, elvileg, együtt van, „csak” föl kell ismerni az összetartozást. (Ilyen szempontból Aurél bácsira is lehetett számítani, az ő sok évtized alatt kialakult állomány- és irodalomismeretét nem lehetett nélkülözni. Valami ötlete, emléknyoma mindig akadt, amin el lehetett indulni.) A munka meglehetősen változatos és sokrétű formában jelentkezett. Az orosz referáló folyóiratok tömegének a pincébe való lehordásától és a raktárto-
