Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
71 már európai katonák” érvényüket vesztenék. A már ugyanis a valahová megérkezés első jeleként funkcionál, sejteni engedi, hogy valami (Európa) idehelyezte/küldte létének első felismerési jelét, méghozzá egy jól látható, szinte drasztikus ellentét figyelemfelhívó látványát produkálva. A trónörökös halálának híre az értetlenséget, a tanácstalanságot (vö. az apa égre nézése) hívja elő, a két katona „eleganciája”, „közönyös”, „tartózkodó” viselkedésük egy (távoli, de érzékelhető) hatalom magabiztosságát képviseli. Az idillt széttörő üzenet (az események ismeretében) a vég kezdete, a német–belga határ pedig a belépés esélye a másba, az idegenbe, a háború alatt ellenségesbe, a határon túl lelhető övék terére. Feltételezésem szerint az Egy polgár vallomásai kötethatáraira helyezett két jelenet nem pusztán a majd évtizednyi idő téri távolságait hangsúlyozza, jóllehet azt is (az első világháború előtt útlevél nélkül közlekedhettek Európa utazói-turistái, noha az országhatárok, nyelvhatárok, a szokásrendek határai nem voltak jelentéktelenek, de a határok nehézség nélkül voltak átjárhatók); ugyanakkor játékba hozza (erről majd alább) a centrum és a periféria, a Nyugat és Közép-Európa a létezés számos területén antagonizmusként felfogott problémakörét. Mint ahogy a saját versus idegen eleinte félelmetesnek tűnő dimenziói feszülnek egymásnak. Továbbá: szinte az északi német délre vágyódásának (vö. Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn)12 analógiájára – igaz, a háttérben, az értelmezői tudatban – a magyar művelődés költőinek, intézményének (Batsányitól Ady Endréig, a XIX. század végén alapított Eötvös Collégiumig) a francia művelődéshez, Párizshoz, a modernséghez fűződő remények, rokonulási törekvések realizálására történik sokat ígérő kísérlet.13 Az Egy polgár vallomásai elbeszélője más szellemi és földrajzi tájakról kívánja a fény városának megismerését, mégis: Párizs-járása egy tágabb körű, a följebb említett történet része.14 A második kötet indítása elbeszéléstechnikailag az „in medias res” mintát követi, a kötetzárás versus kötetkezdés azonban exponálja az egymással ellentétes entitások tudatosulását az önéletrajzként elkönyvelt, nevelődési regénynek is olvasható műben. S mert az első kötet szűkebb teréből a második kötet európai viszonyrendszerének megtapasztalására kerül sor, nem pusztán „nagyságrendileg” lesznek mások a tapasztalások feltételei, hanem az otthoni, saját, meghitt, mindenesetre átláthatónak gondolt (esetleg csupán másképpen átláthatatlan) környezet helyett az idegen, a különösnek vélt, néhol az ellenségesnek sejtett, mindenképpen az eltérő nyelvi (fordításra szoruló) vonatkozások igénylik a nézőpontváltozást, mely egyfelől természetes, hiszen a gyermeki tekintet rekonstruálja az első kötet végét, másfelől a második kötet végére tetszik ki, hogy a felnőtté válás, a tudatosulás, a tágabb – szellemi – körökbe beavatódás teremti meg az (újság)íróvá válás lehetőségét. A második kötetben a határ-„élmény” olyan lényeginek bizonyul, hogy az első fejezet nem túlságosan terjedelmes első alfejezete mellett a második fejezet tizenkettedik alfejezetében még mindig az „átkelés” nyomán támadt, több forrásból táplálkozó vált(oz)ástudat formálódásáról van szó, mely azonban már a kezdeti szorongástól való elmozdulás mozzanatait is – megfelelő óvatossággal – konstatálja. Mindenekelőtt az tetszik ki, hogy a békéssé lett Európában a földrajzi határok ugyan átjárhatók lettek, de a szellemiek-nyelvi-12 Az idézet ugyan Goethe Wilhelm Meister ének egyik „betét”-dalára, a szinte legtöbbet travesz tált német versre hivatkozik, de a délre, délszaki szigetekre vágyódás a magyar irodalomban már Csokonainál is megjelenik, s hogy nagyon távoli példát mondjak, Eugene O’Neill Amerikai Elektrájában is. 13 A Monarchia-irodalmak egy részében a túlzott osztrák–német kapcsolatok ellensúlyozására, a francia irodalom/művészetekhez való odafordulás válik jellemzővé az 1910-es évektől, például a cseh irodalomban, az 1920-as években a szlovákoknál. 14 Márai párizsi jelenléte jórészt egybeesik Illyés Gyuláéval, Déry Tiboréval, André Kertészével. Tihanyi Lajoséval. A nem magyarok közül ismeretség fűzi a tragikus sorsú Pascinhoz.
