Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
98 később jutott eszembe újra, amikor Anna lányom úgy döntött, az egyházhoz visszakerült és egykori nevét is visszakapó iskolában akar tanulni. Neki már, eljátszva a mindentudó apa szerepét, könnyedén adtam tovább a hallottakat. Akkor volt-e vagy egy másik alkalommal, hogy apámmal együtt ereszkedünk le egy napfényes délutánon a Herman Ottó utca felől a János Kórház felé. Tudok itt egy rövidebb utat, mutattam, s vittem az akkor még nyaktörő utacska felé a Vasas atlétikai pályája mögött. Negyven évvel később Kass Janóról nevezték el a passzázst. Miféle baj vitte kórházba? Valami Kecskeméten megoldhatatlan vizsgálat? A késő nyári, meglepően barátságos időjárásról beszélünk, a lejtős, lépcsőbe forduló ösvény előtt tündöklő kilátásról – a Martinovics-hegy mögött a Sváb-hegy, a János-hegy lejtőit láttuk, ahogy Kútvölgy és Zugliget felé ereszkedtek. A szavak mintha azért jöttek volna oly bőven, hogy ne jusson hely a gondolatoknak, amelyek a kórházhoz kanyarodtak volna. Előhúzta a cigarettáját. Adj nekem is, kértem. Hisz te nem is dohányzol, mondta. Nem, de most mégis. Hogy te kevesebbet szívj. Nem volt nagy dohányos, látszott, hogy körülményesen gyújt rá, nem úgy, mint akik gyerekkoruk óta csinálják. Igaz, én is koca voltam, nem is tüdőztem le, többnyire a számban tartogattam a füstöt, mielőtt kifújtam volna. Lehet, hogy csak a karikákért cigarettáztam, abban elég jó voltam. A karikafújásban. Füstszűrős Fecskét szívtunk, azt hiszem. Van úgy, hogy az ember megérzi, sokáig, talán örökre meg fog maradni benne egy kép, máskor meg a fontosabbnak hitt pillanatok kitörlődnek nyomtalanul, hiába is kutatná őket az emlékezet. Kiszámolom, ötven körül ha járhatott. Talán az epekő volt, amiatt járt a Jánosban, de végül nem ott, Szegeden operálta ki belőle Baradnay Gyula. De pörögjön vissza a naptár, mennyit is, majd harminc évet. 1944. március 19-én hajnalban megkezdődött Magyarország német megszállása. Noha sejthető volt, a Collegium diákságát mégis váratlanul érte. Nem tudhattak az előző napon, kvázi túszként Hitlerhez rendelt Horthyról, nem tudhattak Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöknek az ellenállást megtiltó parancsáról, és nem hallhatták a cinikus német prognózist sem, miszerint az ország megszállása harc nélkül huszonnégy óráig fog tartani, ha harc is lesz, elég tizenkét óra, mert ebben az esetben elmaradnak az üdvözlőbeszédek. A megszállás előtti délután, szombati nap volt, Csajágiék lakásán Pesten tanuló kecskeméti ismerősök jöttek össze, köztük apám is, bridzseltek késő éjszakáig. A hajnalban indított támadás, mivel a Szombathelyi-parancs nem jutott el mindenkihez, néhol helyi összecsapásba torkollt – a budaörsi és a ferihegyi repülőtéren, sőt a Várban is ropogtak a fegyverek –, melyek során meglepő módon több német katona esett el, mint magyar. A megszállók budapesti bevonulásuk után azonnal hajtóvadászatba kezdtek azon politikusok és értelmiségiek után, akik németellenességükről voltak ismertek. Volt már róla szó, hogy ekkor tűnt el Gianola, a kedves olasztanár is. Március 19-e után hamarosan szélnek eresztettek bennünket: tudniillik az egyetemi félévet lezárták anélkül, hogy kollokválni kellett volna. Azt hiszem, hogy leginkább azért távolítottak el bennünket a fővárosból, mert az egyetemi ifjúság németellenes volt, és feltehetően kímélni akartak bennünket attól, hogy összeütközzünk velük. Nem hiszem, hogy a németek féltek volna tőlünk, inkább bennünket féltettek, ne kerüljünk velük összetűzésbe. A lakosság csak a német megszállás után tapasztalta közvetlenül, hogy háborúban van. Most kezdődtek a bombázások, s most telepedett rá az emberekre annak a fenyegető réme, hogy az ország hadszíntérré is válhat. Az egyetemistákat június 1-jétől munkaszolgálatra hív ták be. Ezt én még – sokakkal együtt – megúsztam: igazolást küldtem, hogy a csépai községházán teljesítek munkaszolgálatot. Tényleg ott dolgoztam már májusban is. A július 1-jei behívás elől azonban nem lehetett megmenekülni. A Ludovikára vonultunk be, semmiféle igazolást nem fogadtak el. Egy napra még elengedtek az indulás előtt, én Bözsi néniékhez mentem, ott éltem át a június 30-i nagy bombázást.
