Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Szőlőtermesztés és borkultúra a Homokhátságon a kora újkorban
3 Iványosi-Szabó Tibor Szőlőtermesztés és borkultúra a Homokhátságon a kora újkorban Hazánk területén már közel kétezer esztendős a szőlő- és borkultúra. A római legionáriusok honosították meg Pannónia több tájegységén a szőlőt. A középkorban pedig ezeken kívül Pozsony-Sopron térségében, Szerémségben, Hegyalján és Arad környékén is gyarapodó ültetvények biztosították a bővülő igényeket. A bor ezekben a századokban nemcsak keresett áru volt, hanem több téren nélkülözhetetlenné vált. Megfelelő minőségű víz hiányában az utasok és a katonák számára biztonságot jelentett. A keresztény szakrális életben pedig nélkülözhetetlen lett. Középkori írott forrásaink sajnos igen gyérek, de még ezek között is találunk e térségre utaló fontos adatot. Géza király 1075-ben kelt oklevelében többek között egy Alpár melletti szőlőt adományozott a garamszentbenedeki bencéseknek. Ez a terület — Szikrával együtt — később hosszú időn át Kecskemét tulajdona volt. Sajnos még a késő középkori állapotokról sincsenek további ismereteink. Az ország területén a Mohács előtti időszakból csupán két hegyközségi szabályzat – Pozsony és Fejér megyéből – került elő. A téma kiváló kutatója, Égető Melinda megállapítása szerint még a XVI. század második feléből is csak alig több mint féltucatnyi rendtartás szövege áll rendelkezésünkre. Ezek kivétel nélkül a Dunántúlon – főként Sopron környékén – és a Hegyalján virágzó szőlőkultúra révén keletkeztek. Még a XVII. századi iratokból is csak valamivel több mint egy tucat szőlő- és bortermelésre utaló leíró forrás gyűjthető össze. „Igen jellemző, hogy bár a szakirodalom mindenkor tudomásul vette azt, hogy az Alföldről, főként a Duna–Tisza közéről a középkortól vannak adatok a szőlőművelésre és a borkészítésre, ezt a legjobb esetben is csak a házi szükségletet kielégítő gyümölcstermesztésként értékelték.” Így elgondolkodtató, hogy különösebb indok nélkül a szőlészeti-borászati irodalom máig a legfiatalabb borvidékként tartja számon az Alföldet, ezen belül pedig a Homokhátságot. Az egykori hódoltság területén igen kevés település, és talán még sokkal kevesebb írott emlék menekült meg a pusztulástól. Éppen ezért a Homokhátságról csak az északi részén lévő három mezőváros – Cegléd, Kőrös és Kecskemét – adatai alapján formálhatunk tárgyilagos képet a kora újkori szőlőművelésünkről. Ezeknek a korábbiaknál körültekintőbb felhasználásával viszont az eddigi
