Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balázs Géza: Utak a beszéd eredetéhez
87 bukkannak fel. Ennek alapja a platóni idealizmus: „Sohasem teremthető a világon valami, mielőtt a gondolata meg nem lett volna.” Várkonyi Nándor (2009: 191) hozzáteszi, ez az emberi teremtéstörténetek, a hermetikus, héber (Biblia, Kabbala) bölcselet alapfelfogása is. Ehhez kapcsolhatjuk a primitív népek már jelzett legendáját, mely szerint a nyelv az istenek ajándéka. „Az egyiptomi Usziri (Oszirisz) és Thot-monda arról beszél, hogy az emberek viselkedését kezdetben mi sem különböztette meg az állatokétól, vadak voltak, tagolatlan hangokat adtak, mígnem Thot megtanította őket beszélni, sőt írni és olvasni is...” (Várkonyi 2009: 15). A metafizikai megközelítéseket a tudomány nem tudja elfogadni. Teljesen más hozzáállást, szemléletet képviselnek mint a racionális és empirikus anyagból dolgozó tudomány. Az ember, a lét, a kultúra, a nyelv kérdéseire a mítoszok választ adnak: racionális gondolkodással ezeket a fantázia termékének tartjuk, miközben már többször bizonyossá vált, hogy „van bennük valami”. A „mítosz sűrített történelem” vallja Várkonyi Nándor (2009: 81). A mítoszokhoz való közeledésünkben a legnagyobb akadály az, hogy mai eszünkkel és nyelvünkkel próbáljuk megérteni őket. Pedig a mítoszok egy teljesen más világ termékei. Egy olyan világé, amelyben az „ember nem természetközelségben élt, hanem kozmikus kapcsolatok közepette benne élt a természetben” (Várkonyi 2009: 243), minden mindennel összefüggött, egységes magyarázati keretet, világnézetet jelentett. Erre számos fennmaradt jel, mítoszok, de tárgyi jelek (építmények) is utalnak, csak ma már nem tudjuk ezeket értelmezni; legföljebb következtethetünk belőlük. A metafizika azt állítja, hogy a világ egykor (valamikor) teljes volt, egész volt, az ember harmóniában élt a természettel (állatvilággal), sőt, tárgyunk számára fontos: értette egymást állat és ember. Ezt tükrözi a minden nép mítoszaiban felbukkanó „paradicsom-” vagy édenkert-motívum. Ám ez az egykori harmónia felbomlott, diszharmóniában élünk, és folyamatos vágyakozásunk van a harmónia, a teljesség felé, állandó problémánk a halál és az élet értelme. De a technológiai fejlődés ismeretében öntudatosak és gőgösek lettünk, lesajnáljuk a korábbi korok emberét, holott az emberi civilizáció őskora rengeteg titkot, mai eszünkkel megmagyarázhatatlan csodát rejteget. Hogy csak egyet említsünk: „az általunk ismert, történeti idők kezdete óta az ember egyetlen vad növényt sem tudott megnemesíteni, egyetlen vadállatot sem háziállattá szelídíteni. (...) A mondák és mítoszok tisztában vannak a házinövények és állatok régi eredetével... A mítoszok nyelvén ez annyit mond, hogy szelídítésük valamely magasabb tudás műve.” (Várkonyi 2009: 254). Ugyanerre utalt korábban Hamvas Béla is: „Az őskori művelésnek köszönhetünk nemcsak minden nemesített növényt, a gabonát, a gyümölcsfákat, a kerti veteményeket; nemcsak a háziállatokat, a lovat, a szarvasmarhát, a bárányt; nemcsak a szárnyasokat...” (1995: I/241). Ebből az is következik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a fejlődés során mindig egyszerűből lesz az összetett, a differenciálatlanból a differenciált, a szegényesből a gazdagabb – ahogy azt például a nyelvkeletkezésben is folyamatosan vallja a tudomány. Hamvas (1995: I/189) kategorikusan kijelenti: „involúció és evolúció5 egybeesik” (1995: II/225). Mai tapasztalataink is vannak a bomlásra, leépülésre, a fejlődés visszafordulására – még a nyelv esetében is. Amit ma beszédműfajaink kezdetleges (egyszerű) formáinak gondolunk, lehet, hogy csak egy adott állapotot jelentenek. Várkonyi Nándor (2009: 165.) így látja: „egyfelől gazdagodásnak, másfelől szegényedésnek vagyunk tanúi. S ez is azt mutatja, hogy a szegényes, kezdetleges, egyszerű formák – mondában, mítoszban, rítusban egyaránt – nem mindig jelentenek valóban kezdeti, ősi állapotot, lehetnek a hanyatlás következményei is.” 5 involúció és evolúció: visszafejlődés és fejlődés
