Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.

79

„Könyvtáram” rendezése közben persze beleolvastam a többi könyvbe is, a Micimackó

ból megtudtam, hogy a naponta belém diktált csukamájolajat is el lehet viselni – a tigrisek például kifejezetten szeretik. A Babar utazásából (a második végén kapott jutalomkönyv) azt kellett volna leszűrnöm, hogy míg az elefántok jóságosak, a rinocéroszok galádak és gonoszok. Ezt nem hagyhattam annyiban. Még ma sem adtam föl a „rinocéroszpárti” lapok rajzolását – egykori kollégámat (kicsit tán honfitársam is), Albrecht Dürert követvén.

Az OPKM területi instruktorával, Károlyi Ágnessel hamarosan összebarátkoztam. Kikötötték, hogy szerezzek valamilyen könyvtárosi képesítést, ő javasolta, hogy iratkozzam be az egyetem könyvtár kiegészítő szakára. Ezt ’61–’64-ig elvégeztem, ’65-ben államvizsgát tettem. Minden kollokviumom és vizsgám jelesre sikerült, csak a tudományos szocializmus alapjaiból meg tört. mat.ból kaptam jót. Különösen összebarátkoztam a tanszéken Fülöp Gézával, aki akkor adjunktus volt; most ő – docensként – a tanszék vezetője. Több cikket írtam az OPKM folyóiratába. Jó viszonyban voltam Kisfaludi Sándorral, a módszertani osztály vezetőjével is, akit még szolnoki magyar szakfelügyelő korából ismertem.

Károlyi Ágneséknél Pesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton lévő lakásukban én is jártam. Talán azért vitt magával apu, hogy megismerjem velem egykorú, képzőművésznek készülő fiát, Károlyi Zsigát. Az okos és szívesen társalgó fiú átvitt a szobájába, hogy a rajzait is láthassam. Különösen művészettörténeti kérdésekben volt jártas, s a vidéki szakkörös gyerekkel, azaz velem szembeni fölényét udvariasan palástolta. A tanárok szeretettel fogadtak. A testület ’57-es távozásom óta nagyobbrészt kicserélődött, csak Enyedi, Szemerey, Szabó Adorján, Hordós, Tót Jóska, Csongorné, Kristóf, Mester, Iványosi, Arany Jóska, Csernus Laci, Urbán maradt a régiekből, meg Elekes, aki ’57-ben nevelőtanár volt, most igazgató. Elekessel való gúnyolódásom (karmester-igazgató) meggondolatlanságnak látszott, én nem tekintettem annak. Tudtára kellett adnom, hogy nem félek tőle.

Azt, hogy mennyire volt sértő a gúny, a zárójeles utalás alapján nem könnyű megérteni. (A zenekar elvan karmester nélkül, de a karmester zenekar nélkül?) Arról meg, hogy ha félt is, félelmeinél a dac erősebb volt, már a szovjet városparancsnoknál tett látogatás kapcsán esett szó. Elekes Mihállyal nem különösebben szívelték egymást, és persze a megyei tanácson történtek sem oldották a feszültséget. Találok egy későbbi jegyzetet, de épp ide passzol: 1964-től főiskolai levelező hallgatók konzultációit is vezettem magyar irodalomból. 1966-ban – Nánási Miklós biztatására – megpályáztam egy docensi állást a szegedi főiskolán. A tanszékvezető, Vajda László mellettem volt, a felsőbb szervek azonban nem. Végül Elekes kapta az állást adjunktusi ranggal. („Az irodalmi nevelés és a honi tanárképzés legnagyobb dicsőségére!!!” – egészül ki a hír Nánási tanár úr levelében, amelyből az is kiderül, Vajda kifejezetten kérte apámat, hogy pályázzon, sőt miatta hosszabbíttatta meg a pályázat határidejét, a másik két jelölt szakmai értéke ugyanis 0 és 00 volt. Elekes kinevezése után egészségi állapotára hivatkozva lemondott a tanszékvezetésről.) Elekes már ’63-tól a főiskolán volt, tanulmányi osztályvezetőnek vitték le; állítólag azért nevezték ki adjunktusnak, hogy a tanulmányi osztály megszabaduljon tőle. („Lépten-nyomon elbazilikázta a dolgokat, pedig egy olyan pecsétnyomogató, rubrikázó skriblerséghez nem szükségeltetik különös tálentom.”) Ezúttal sem viselkedett nyíltan és becsületesen. Mikor lent jártam Szegeden a pályázat ügyében, összetalálkoztam vele, elmondtam, mi járatban vagyok, de egy szóval sem említette, hogy ő is pályázik. Mivel a Nánási-levelet elfogultnak érzem, ám Elekes munkásságáról sehol nem találok objektív értékelést, a legjobb hát, ha rábízom. Első óráján – W. A. negyedéves hallgató szerint – így mutatkozott be: „Elekes Mihály vagyok, 44 éves, három szakot végeztem