Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
70 A beiratkozás napjára elég jól emlékszem, különösen arra, hogy az előcsarnokban volt egy hatalmas falkép, életnagyságú alakokkal, köztük egy mosolygós, fehér köpenyes bácsival, aki ott állt valóságosan is, és fogadta a beiratkozókat. Tóth Ferencnek hívták, apuval rögtön beszédbe elegyedett, hogy miről, azt persze nem figyeltem, de most, hat évtized múltán már ki tudom következtetni, hisz megtaláltam a nevét a tárgyalásra beidézett tanúk között. Azt is tudom, ki készítette a nagy falképet: Palkó József festőművész, az iskola rajztanára. A kisebbik fia, Józsika osztálytársam lett, ahogy az igazgató úr fia, Ferike is. Néhány éve valami filmforgatás kapcsán Török András barátommal bementünk az előcsarnokba, de a festmény már nem volt ott. Talán jobb is így. Az emlékezetemben élő csodához valószínűleg nem ért volna föl. Az osztálytársaimat korábbról nem ismertem, Ferikét és Józsikát se. Óvodai társaim mind a Kaszap utcában folytatták, az ottani iskolában, ahol anyám „áthelyezése” miatt már nekem sem lehetett maradásom. Egymást a vezetéknevünkön szólítottuk: Földvári, Bakos, Gyulai, Jónás, Szalóky, Ambrus. Engem többnyire Ruszkinak hívtak. A tanító néni Sárika volt. Ő tanított mindent: rajzolást, számolást, írást, éneklést, tornát, de most csak az olvasásról legyen szó. Szeptemberben azt ígérte, hogy karácsonyra minden gyerek olvas majd. És olvasott. Ottó ütött, talált ötöt. Már akkor ősz volt a haja. A féléves bizonyítványt így írta alá: Dr. Várnagy Mihályné. Amikor a szénszünet után újra kezdődött az iskola, különös könyvekkel lepte meg a jól olvasó diákokat. Nehéz, nagy albumok sok képpel, még több betűvel. Először persze csak a lányok kaptak könyveket, de április táján már én is hazavihettem egyet. Igaz történetek a magyar szentekről és királyokról. A képekre jól emlékszem, főleg a lovakra és az emberek feje fölött repülő fényes tányérokra. Glória, mondta nagymama. Ha valamelyikünk kiolvasta a könyvét, akkor még így mondtuk, kiolvasta, Sárika néni kikérdezte, és újat adott. Június 20-án volt a bizonyítványosztás. Azért tudom ilyen pontosan, mert előttem van a Sárika néni által aláírt jutalomkönyv. Pilinszky János: Aranymadár . Még pecsét is van benne, sőt Tóth Ferenc igazgató úr is beírta a nevét. Volt már néhány könyvem, de azokat karácsonyra kaptam, vagy csak úgy. Egy kihajtogatható nagy képes Gulliver , a Micimackó és a Micimackó kuckója Ernest Shepard rajzaival és Szegedi Boris könyve, a Fúr-fa-rag-ta , amit igazság szerint nem is én kaptam, hanem anyu, még kislány korában, aztán az enyém lett, vagy inkább csak átkerült az én polcomra. Az Aranymadár volt az első könyv, amiért megdolgoztam. Jutalomkönyv: „Orosz István I. oszt. tanulónak jó magaviselete és kiváló előmeneteléért”. Magvető Könyvkiadó , 1957. Illusztrálta Márkus Anna. Próbálom megfejteni, miért épp ezt a könyvet választotta nekem Sárika néni, vagy miért épp engem választott a könyvhöz. Mintha valamit előre látott volna. Majd’ harminc évvel később forgatókönyvet írtam az Aranymadárból, és Keresztes Dórával rajzfilmet csináltunk belőle. A hangfelvétel során vettem észre (Vándorfi Laci kecskeméti, majd később Veszprémbe került színész barátomat kértem meg a narrációra), hogy nem kell kinyitnom az ölemben tartott könyvet, fejből tudom a hosszú verset. Aztán megint eltelt pár évtized. 2006-ban felhívtak az Osiris Kiadótól, lenne-e kedvem illusztrálni Pilinszky meséit. Ugyanazokat, amelyek abban a Sárika néni-féle könyvben voltak. Naná! Hát hogy a csudába ne lenne kedvem! Hogy a történet azért ne legyen ennyire mesésen kerek, elárulom, hogy a jutalomkönyvet akkor, a június 20-i bizonyítványosztáskor nem is kaptam meg. Az ÁCIÓ – KÁCIÓ – AKÁCIÓ... cirkalmas táblára rajzolása is kimaradt, sőt talán az egész május is. Kórházban voltam. A kopasz doktor bácsi, Janiknak hívták – a Poirot-t játszó David Suchet-ra hasonlított – , először tüdőgyulladásnak hitte. Két kövér ujjal kopogtatta a hátam, és mellemre illesztette jéghideg sztetoszkópját. Egymás után nyomta belém az injekciókat, de a láz nem szűnt. 39...40...41... Egyre csak emelkedett.
