Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
66 vád koronatanúja, Kancsár Sándorné országgyűlési képviselő, aki azt állította, hogy november 3-án körlevelet diktáltam, tartóztassanak le minden faluban néhány kommunistát, hamis tanúnak bizonyult: a gépírónő, akire hivatkozott, a leghatározottabban cáfolta. Bakos Pista bácsi, Éva igazgatója, aki engedélyt kapott, hogy mint a művelődési osztály képviselője részt vehessen a tárgyaláson, régi és óvatos kommunista, állítólag a szünetben odament a bíróhoz, hogy engem azonnal helyezzen szabadlábra, a hamis tanút pedig tartóztassa le. A Kancsárné által megnevezett gépírónőt, akit nem lehetett rávenni, hogy azt vallja: november 3-án letartóztatásokra utasító körlevelet diktált neki apám, Szabó Ferencnének hívták. Az óvatos kommunistaként ismert igazgató bácsi indulatos kifakadása igencsak meglepő lehetett, az pedig, hogy a megye országgyűlési képviselőjét, a parlamenti képviselőcsoport elnökhelyettesét, az Országos Béketanács és a kulturális bizottság tagját csak úgy letartóztathatják, ő sem gondolhatta komolyan. Majd’ minden emlékezésben fölbukkan, igaz, többnyire név nélkül a főember, akire rácsapta az ajtót. Az én emlékeimben is előjön, biztos volt benne, hogy az illető – Kovács Endréről van szó, a Hazafias Népfront megyei bizottságának titkáráról – akarta megbosszulni, hogy annyira semmibe vette. Hogy mikor történt az eset – ’55-ben-e, vagy ’56 elején – nem szól a fáma, nyilván a tanév alatt és nyilván délelőtt, ugyanis óráról hívatta ki, s rendelte magához. Mit kellett félbeszakítania, Horatiust magyarázta-e – „Nil sine magno vita labore dedit mortalibus” –, vagy épp a Levegőt elemezte: „...nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad!” Kovács elvtárs valami jelentést akart megfogalmaztatni apámmal. Merev és udvariatlan voltam, olvasom a Memoárban: „Én is végzem a magam munkáját, végezze Ön is a magáét” – mondta, és rácsapta az ajtót. El kell szomorítanom azokat, akik kedves és barátságos emberként emlékeznek apámra, való igaz, tudott merev lenni és udvariatlan, ráadásul ezt a képességét leginkább „fölfelé” gyakorolta. A forradalom után Kovács elvtárs elérkezettnek látta az időt, hogy elégtételt vegyen. Ő maga persze nem vádolta meg, hiszen az ajtórácsapásos megaláztatásának tanúi is voltak, vagyis a személyes elfogultság, ha kiderül, oldhatta volna a vád erejét, annak azonban, hogy népfront- és béketanácsbeli kollégája, Kancsár Sándorné tegye, nem volt akadálya. Sok példa van rá, hogy az ötvenhat utáni megtorlások olykor személyes leszámolássá egyszerűsödtek. A leghíresebb, s apám szempontjából a legismertebb a Brusznyai-ügy volt. Brusznyai Árpád együtt lakott az Eötvös Collegiumban apámmal, majd ő is vidéki középiskolai tanárként érte meg a forradalom kitörését. Az ellene fölhozott vádak sem nagyon különböztek, meg is úszta volna börtönnel, igaz, „életfogytiggal”, egy helyi pártember azonban – a veszprémi Kovácsot Pap Jánosnak hívták – kijárta, hogy a görög– magyar szakos tanár urat inkább akasszák föl. A forradalom alatt Pap a szovjet támaszpontra menekült, ahonnan elzavarták, mondván, egy kommunistának a népe közt van a helye. Ekkor ment fogvacogva Brusznyaihoz, könyörgött, zárassa börtönbe, aki azonban megnyugtatta, jótáll érte, a haja szála sem fog meggörbülni. Nem is görbült. Ezt az erkölcsi fölényt tényleg nehéz lehetett elviselni. Megdőlt az a vád is, hogy az ÁVÓ elleni cikket az én utasításomra közölte a Petőfi Népe. Ezt az akkori szerkesztő állította. A tanúként (a vád tanújaként!) megidézett Nagy Ottó újságíró arra a kérdésre, mikor hallott róla, hogy én kívántam a cikket megjelentetni, azt felelte: néhány napja, mikor megkapta az idézést a tárgyalásra. Nem térek ki a tárgyalás minden mozzanatára, megvan a jegyzőkönyve. Csak azt említem még, hogy a tanúként idézett Mészöly Gyula, amikor bejött, leült mellém a vádlottak padjára. Később elmondta, úgy érezte, ha én ott ülök, neki is ott a helye.
