Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
61 megyékből. A legtöbb csoportot – mielőtt átadták őket – megverték a kísérő rendőrök. Minket nem bántottak. Ferenczi százados volt a kíséret parancsnoka – később másként is megismertem, felesége a gimnáziumban lett adminisztrátor –, nem ragadtatta el magát, szavakban is emberségesnek mutatkozott. Ferenczinére, a gimnáziumi adminisztrátorra én is emlékszem, sőt a gyerekeikre is, két kicsi, dundi fiú, akik alattam jártak a Katonába. Valami ekcéma volt a fülemben, a rendőrségen is, Tökölön is kezelték, a rendőrök fülesnek szólítottak, mikor a kezelésre kísértek. Tökölön az orvosi rendelő előtt találkoztam Péter Lacival. Hatalmas teremben voltunk itt, három ágy egymáson, az ágysorok közt szűk hely, a teremben kóricálni nem volt szabad. Mosdóhely, WC szűkösen jutott ennyi embernek, állandó volt a sorban állás. Ez sokkal inkább zavart, mint a koszt elég silány minősége. „Madame Bovary, c’est moi” ... Hírlik, vannak írófélék, akik annyira átélik hőseik gondját-baját, hogy azok fizikai fájdalmát is képesek magukra venni. Vajon véletlen-e, hogy miközben apám tököli viszontagságait írom, iszonyú viszketésbe kezd a fülem. Péter Laci – nekem inkább Laci bácsi. Apám halála után váltottunk néhány levelet, abból tudtam meg, hogy anyám diáktársa volt a szegedi egyetemen, s azt is, a tököli kirándulás után még nyolc hónapig élvezhette a szegedi börtön vendégszeretetét. A foglyok inkább féltek, mint reménykedtek. Olyan rémhírek terjedtek, hogy kivisznek bennünket a Szovjetunióba; azért hoztak ide, mert hajón fognak szállítani. Én ezt nem hittem. Egyszer megjelent egy néhány emberből álló küldöttség, állítólag jugoszlávok. Mit ellenőriztek, nem tudtuk, nem álltak velünk szóba. Reggelenként menetgyakorlat meg torna volt az udvaron. Ott találkoztam Szabadi Sanyival. Egy délután az irodába hívattak. Fölcsillant bennem a remény: most fognak elengedni. Egy kecskeméti rendőrtiszt volt: arra akart rávenni, vállaljak spicliszerepet. Határozottan visszautasítottam. Aláíratta, hogy erről soha senkinek nem beszélek. Beszélt róla, én is hallhattam, vagy arról beszélt, hogy az ajánlattal a kecskeméti börtönben is előhozakodtak. Minthogy a besúgást megtagadta, kedvezményre sem számíthatott, viszont azt vette észre, hogy a visszautasítást követően kihallgatói megváltoztak, és több tisztelettel beszéltek vele. A tököli internáltak közt volt egy másik irodalmár is, akit apám ismert, a Pécsről odavitt Örsi Ferenc. Később, híres tévésorozatai kapcsán emlegette tököli találkozásukat. Valamikor a kétezres évek elején derült csak ki, hogy Örsi bizony vállalta a megbízást, tizenegy évig volt állambiztonsági besúgó, miközben a kuruc hősökről szóló sorozatát, A Tenkes kapitányát, majd a Princ, a katoná t nemcsak itthon, hanem a szocialista országok televízióiban is sikerrel vetítették. E két sorozatot fölidézve tudom pontosítani, mikor lett tévénk. Az 1964-ben vetített A Tenkes kapitányát még „idegen tévéken”, legtöbbször a szomszéd utcában lakó Tompa Lacikáékhoz és Lenkéékhez bekéredzkedve láttam, a ’66-ban induló Princ et viszont már a sajátunkon, a nagyképernyős fekete-fehér Dunán. Apám nem kutatta, hogy kik, s mitől rettegve, vagy miféle előnyöket remélve vállalták, hogy spiclinek állnak, noha sejtései azért voltak. A tököli felcser előtt vele sorakozó, majd jó három évtized múltán az Új magyar irodalmi lexikon pesti szerkesztőbizottsági üléseire is vele együtt vonatozó Péter László viszont igencsak beleásta magát a témába. Híres glosz szája, a Levél besúgóinkhoz 1999 tavaszán jelent meg az Élet és Irodalom ban. Nevek helyett ugyan csupán fedőneveket közölt, de „coming outokra” számított: „Mivel valamennyien tollforgatók, azt várjuk tőlük, hogy tegyék jóvá hibájukat, bűnüket azzal, hogy a politika-, a művelődés- és az irodalomtörténet számára örökítsék meg beszervezésük históriáját... publicisztikai írásban, elbeszélésben, akár versben is, hisz költő is van köztük.”
