Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balajthy Ágnes: Gileád: utolsó évad (Margaret Atwood: Testamentumok)
47 ben egy jóval klisészerűbb, vagy legalábbis jóval több klisét megmozgató szöveg, mely mintha nem az irodalmi előzmény, hanem a többszörös mediális áttételek formájában létező, popkulturális termékké váló A szolgálólány... folytatásaként pozicionálná magát. Tulajdonképpen a filmes ábrázolásmód kódjai íródnak vissza a szövegbe, mely a gyorsan pörgő cselekmény, a hirtelen fordulatok, a hátborzongató, horrorisztikus hatáselemek révén az új generációs sorozatok által generált befogadói elvárásokhoz igazodik . Sőt a mű az anti-trumpiánus A szolgálólány...-olvasatokhoz is csatlakozik az áthallások, a saját jelenünkre tett utalások révén – hiszen a kanadai szereplők diskurzusában a klímaszorongás és a metoo mozgalom jelszavai köszönnek vissza. Ugyanakkor jelzésértekű, hogy a szövegből hiányoznak azok az árnyalt, továbbgondolást igénylő nyelvi reflexiók, melyek átszőtték Fredé elbeszélését. Új színként jelenik viszont meg a folytatásban a humor: a mű tele van szórakoztató – és ismét csak filmre kívánkozó – dialógusokkal és szereplői kiszólásokkal. (Íme egy részlet a házasodástól rettegő lányokat kitárgyaló nénik beszélgetéséből: „Igen, a gondolatkísérle tek során könnyen elszabadulnak a péniszek – válaszoltam. – Önálló életre kelnek.” 319) Amikor azonban Daisy a Kill Bill ből ismerős egyérintéses módszerrel, a „szívleállást okozó ütéssel” teszi hatástalanná Vidala nénit, a mű már-már önmaga paródiájába fordul át. Az, ahogy az először egymás szöges ellentétének tűnő nővérek végül közösen, igazi testvérpárként küzdenek, ismét csak a tinisorozatok és a Young Adult regények dramaturgiáját idézi. A zsánerműfajok kódjaival folytatott játék persze végigkíséri az Atwood-életművet, de másutt – például a MaddAddam -trilógiában – ez kevésbé kiszámítható módon történik . A Testamentumok egy kifejezetten pozitív végkicsengésű, gendertudatos kalandregény, melyben a női szereplők romantikus kapcsolatokról való álmodozás helyett a saját kezükbe veszik a sorsukat és együttesen megdöntik az elnyomó hatalmat. Cselekménye éppen ezért inkább az Atwood-rajongók által gyártott fanfictionok világát idézi, mintsem az előzményét, mely jóval összetettebb – és akár konfliktusosabb – olvasási lehetőségeket kínált fel. (Lásd például a rendszer elleni lázadás helyett inkább titkos viszonyára koncentráló Fredé viselkedésének feminista bírálatát.) Persze a Testamentumok nem lenne Atwood-mű, ha nem tartalmazna egy újabb csavar t. A regény ugyanis tud arról, hogy milyen közegbe érkezik; számos szöveghely reflektál arra, hogy Gileádból médiatermék lett. Daisy az iskolai dokumentumfilmekből ismeri a Szolgálólányok öltözetét, Pieixoto professzor is csinált egy tévésorozatot Élet Gileádban címmel, a szimpózium résztvevői már afféle disneylandesített Gileád-élménycsomagban részesülnek. („Egy közös gileádi zsoltáréneklést is szervezünk a Szent Júdás-templomba a három városi kórus közreműködésével. Holnap zajlik a korabeli kosztümös szerepjáték azok számára, akik erre felkészülten érkeztek. Arra kérem önöket, ne ragadtassák el magukat annyira, mint a tizedik szimpózium idején.” 596) Felfigyelhetünk arra is, hogy a teljes regényt két szobor leírása keretezi. Az első fejezetből kiderül, hogy Lydia néninek már életében szobrot emelnek, ami az alakja köré kiépülő kultusz középpontjaként szolgál. A zárlatban Pieixoto professzor előadásából aztán megtudjuk, hogy egy ironikus fordulatnak köszönhetően a lányiskolák oktatójának „ügyetlenül kivitelezett” szobrát hetven évvel később „egy elhagyatott ketrecblokkos csirkekeltető telepen” fedezik fel megrongált állapotban. (599) Az előadásban szó esik másik emlékműről is: „a szobor egy fiatal nőt ábrázol a Gyöngyleányok öltözékében.” (608) A nőalak alatt olvasható felirat nemcsak formailag zárja le a művet – hiszen ez látható a regény utolsó lapján –, de a rajta olvasható információk révén végképp elvarrja a korábbi történetszálakat. (A kvázi síremlékként funkcionáló alkotás leírásával Atwood ismét csak a 19. századi klasszikusok egyik kedvelt motívumát éleszti újra. Gondolhatunk itt Helen Burns sírkövére a Jane Eyre -ből – az önfeláldozó barátnő, Becca alakja némileg emlékeztet
