Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Muszatics Péter: Közel a tengerhez
33 vonzották, hanem az elitet is. Közülük sokan küzdöttek a csehek és a szlovákok függetlenségéért. A függetlenség és az önállóság ténye szinte hihetetlen lehetett a 20. század elején. A vélt és valós fenyegetettségérzet – hogy mindez elveszthető, a korábbi állapot visszaállítható, és „Csehszlovákia” csupán álomnak bizonyul – a század folyamán számos tettre sarkallta az államot és polgárait. Ez az állam, a csehszlovák fura kedélyességével mintha valaminek a végét mutatta volna. Mintha a kalandvágy és a felejtés jutott volna uralomra. Ráadásul nem is erőszakkal, hanem szinte véletlenül, mert ami előtte volt, az Osztrák–Magyar Monarchia, annyira elöregedett és elerőtlenedett, hogy önként adta át a helyét az újnak. Nem volt hosszú polgárháború, nem voltak véres leszámolások, nem volt milliók halálát követelő éhínség, nem tizedelték meg tudatosan a lakosságot, nem gyújtották fel udvarházak és kastélyok százait. Erőszakra, leszámítva néhány szomorú és drámai csúcspontot, nemigen került sor, ellentétben sok országgal és felbomló birodalommal. Az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság a felbomlás pillanataiban – megint csak leszámítva néhány szomorú és drámai csúcspontot – nem harcolt, nem állt ellen a felbomlásnak. És végül Csehszlovákia sem külső agresz szor által szűnt meg, hanem belső okok miatt – főleg a csehek és a szlovákok miatt. Kint közben ébredt a természet. A duchcovi vasútállomásról a városba vezető nagyjából félórás úton a fakadó rügyek között, a tél hidegével birkózó, néhol gyenge, néhol már erős napsütésben Rilke sorait ismételgettem: „Belém nyilall / gyöngéd cseh népi dallam, / szívembe surran halkan / s már fáj a dal”, és a néhány nappal korábban Prágában látott Don Giovanni dallamait dúdoltam magamban. Duchcovba, német nevén Duxba rég vágytam. Vonzott a rövid, arisztokratikus Dux – a prózainak hangzó cseh Duchcovval kevésbé voltam kibékülve – és Giacomo Casanova, aki itt élt öregkorában, és itt is halt meg, a Wallenstein grófok kastélyában, ami a városka központjában áll, meglehetősen romos állapotban. A nyugat-csehországi Dux valóban „kisváros”, kevés helyen érezzük vidék és város, a mezők, erdők és az urbánus lét ilyen intenzív közelségét. A kastélyban a családi galéria fő helyén Anthony van Dyck képe látható, a család legnevezetesebb tagjáról festette, Albrecht von Wallensteinről, a legendás hadvezérről, a borzalmas harmincéves háború hőséről, Friedland hercegéről. Casanova könyvtáros volt itt, és a kastélyban írta 1785 és 1798 között Histoire de ma vie címmel hosszú és pompás önéletrajzát. Franciául írt, Csehországban, egy osztrák–cseh gróf kastélyában, távol szülővárosától, Velencétől. Filozófusnak és kereszténynek tartotta magát utolsó éveiben. Az biztos, hogy író volt, nagy író. Állítólag ott volt a Don Giovanni prágai premierjén. De erről nem írt, nem tudjuk, mit érzett. A kastélyban csak néhány kép és bútordarab emlékeztet Casanovára. Látható a szék, melyben meghalt és íróasztala, ahol állítólag élete történetét leírta. A többi elpusztult; sírját nem találják. Az egyik folyosón fehér mellszobor áll, az öreg szívtipró arca fanyar mosolyra torzul, hosszú árnyékot vet a falon. A szobor előtt friss vörös rózsa. Önszáműzetésének
