Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 6. szám - Arnolt Bronnen: A dunai árvíz (Tatár Sándor fordítása)

9

Elindult tehát a vonat, lassan és óvatosan, mintha egyenként tapogatná ki a síneket. Toni a leghátsó peronon állt, mögötte összezárult a zúgó tenger, amelyben tükröződött még egypár utcalámpa a domboldalról. Kísérteties utazás. Síneket nem lehetett látni, érezni is alig lehetett őket, annál érzékelhetőbb volt a kerekeket rázkódtatva és a vagonok oldalfalát dühösen ostromolva vágtató folyam. A mozdonyvezetőnek ki-kihagyott a szívverése. A munkások kiabálva biztatták, s ő bátorságot gyűjtve elment Klingbergig, ahonnan újra szárazon emelkedett a pálya. De ahogy látta maga előtt a széles, félelmetes tavat, amelybe le kellett volna merülnie, már sok let

t neki. Segített, amennyit tudott, több nem telt, nem telhetett tőle. „Kiszállás, emberek”, mondta, „caplassatok át valahogy a dombon Ottenschlagig. Én lassan indulok vissza.”

Néhányan visszafordultak, a többiek lekászálódtak, és elindultak a kaptatón. A Mühlviertel gránithegyei itt meredeken szakadnak le a Dunára. Függőleges sziklák tagolják a lefelé ereszkedő hegyoldalakat. A hazafelé igyekvők bőrig ázva, lábukon sárkoloncokkal, combig vízben gázoltak át szántókon és mezőkön, amelyek egyetlen víztükörré változtak. Toni szíve vadul és nyugtalanul vert. Aggódott Mitziért, akinek házacskája az alsó falu legmélyebb pontján állt. Vesződséges volt az út; Toni csak lassan tudott haladni. Azzal vigasztalta magát, hogy Mitzi valószínűleg egyáltalán nem tudott már hazamenni. Talán Toni szüleinél várja őt. Csodálkoznak majd rendesen, hogy ilyen korán jött a fiuk – miközben éppen

hogy későn jött! Kár a szép éjszakájukért. Annyi baj legyen. Fő, hogy Mitzinek nem esett baja.

A Dunának tulajdonképpen, még a legpesszimistább előrejelzések szerint is, csak két centimétert lett volna szabad emelkednie óránként. Ehelyett hirtelen két nagy árhullám söpört végig a széles medencén; mindkettő fél-fél méterrel duzzasztotta tovább a vizet. A második árhullám nyomán az egész medence egyetlen hatalmas tó lett. És még ez az irdatlan nagy tó is duzzadt egy kicsit a folyásiránnyal szemben, Ottenschlag kastélydombja felé.

Hias közben taktikát váltott. Ez a lány, ez a Mitzi, ahogy ott kuporgott, az összekuszált, sötét hajával, a dühös szemével és a telt keblével, teljesen elvarázsolta. Csupa mámorító méreg volt belül a férfi, csupa orkán és parázslás, lüktetés és dübörgés, amely ellenállhatatlanul magával ragadta őt; ki tudja, hová. Tudott róla, hogy valamilyen Toni is van a képben, de ki veszi olyan komolyan az ilyet Ottenschlagban? Ha pedig a lány netán ezt a Tonit várta, hát most legalább tudja, mit gondolhat a fickó hűségéről. A Toni biztosan rég összefeküdt valaki mással, miért ne tenné ugyanezt a Mitzi is? Egyszer élünk, és csak amíg élünk, lehet édes a szerelem.

Mitzi reszketett. Száraz zokogás rázta. Mi tettek vele? Hogy tehették ezt?! Eltűnt belőle a düh, a vágyakozás, a félelem. Csak boldogtalan volt. Mély, fojtogató boldogtalanságot érzett. El kell szöknie. Menekült. A súlyos, félig nyitott ajtóhoz ugrott. Ebben a pillanatban kígyózott be a műhelybe az első kicsiny hullám.

Mitzi elképedt. Tanácstalanul-csodálkozva nézett körül. Hias fölpattant, mint aki csak erre a pillanatra várt. A lány megijedt, kilépett az esőbe, a vízbe. Ekkor azonban a jobb kéz felőli sövényen át tajtékzó zúgópatak ömlött végig az úton;