Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Fried István: Tandori Dezső „Költészet”-regénye („A költészet-regény, költészet-élés vajon egyáltalán?”)
133 tői világába, amire éppen szüksége van, a maga nézőpontjából jelöli ki, melyik a „legjobb” létköltészet, mi az, amit tovább szükséges vinni.) A Szép Ernő-fejezetektől eltér, amit Füst Milánnak szentel. A bevezető bekezdések (a fejezet hosszához képest) terjedelmesek és szubjektívak. Majd a Töredék Hamletnek kötetből kapunk tíz sort, rövid kitérő József Attilára és Weöres Sándorra (Weöres poétikája és Füst Miláné!), hogy emígy szóljon a rész-összegzés: „Füst Milánt nagy rajongással, de elfogulatlan elismerhetem, mert úgy hiszem, szinte minden sora és dolga » tetszik « , de végképp nem tartozott ama költők közé, akik úgy hatottak rám, hogy én ezt tudhatnám.” Ehhez két megjegyzés: Tandori egyetemistaként tudhatta, Füst Milán rendhagyónak mondható egyetemi előadásokat tartott. Költőnk mégsem gondolta fontosnak, hogy látogassa. A másik, a megjegyzés szerint: jól ismeri Füst líráját, de tudomása szerint nem hatott rá. Ezt érthetem úgy is, nem zárja ki az akaratlan hatást, de úgy is, sosem törekedett e líra eszköztárának bármily óvatos átvételére, inkább távolabbról látszott csodálni. Talán az idézőjelek közé helyezett „ tetszett ” kaphat ilyes jelentést. Ugyanakkor még ebben a fejezetben is rábukkanhatunk a kötetegész vállalását körbeíró bekezdésre, amely – noha erre nincs szükség – élesen elválasztja a kötetet az irodalomtörténeti munkáktól, és a tanulmánygyűjtemény feltételezésére is nemet mond. Hiszen a fejezetek – sugallja – nem „önálló” dolgozatok; folyamatosan vezetett, időnként az írás keltezését feltüntető „regény” szövődik, előre- és visszautalásokkal, hátra- és oldalcélzásokkal, kitérésekkel és ismétlésekkel28 (persze, ezek egy tétel, ötlet, megállapítás, „bon mot” változatai), eleget téve annak, hogy költészetregényének vállalását újból meg újból szemléltesse, sőt nyilvánvalóvá tegye: „» Költészetregényemet « írva, s főleg így a vége felé, mindig riadtan és kínlódva veszem tudomásul, hogy hiszen én itt egyik » teljes életművet « sem dolgozhatom fel, sőt, az illem épp arra int, hogy ne okvetlen a legnevezetesebb darabokra figyeljek.” Korábban (Szép Ernővel kapcsolatban) már részben érintettem, hogy (itt másképp fogalmazva) a költészetregényi igény és ígéret nem monografikus jellegű, lemond az irodalomtörténeti vonalvezetésről. Jórészt azáltal, hogy önnön életének/költészetének is a regénye, az érvényesített nézőpont személyes, egyedi és külön ös, olyan értelemben, hogy tudatosan külön böző. Ezt sugalmazza a kiválasztott költők kiválasztott verseinek sora és hozzájuk kapcsolódó szövegértelmezések. Dsida Jenőről szólva szabadkozik, miért pályájának legalább középső szakaszán került szeme elé, Jékely eddig elfedte előle. Ezúttal sem a „nagy” versekre összpontosít (a Psalmus hungaricus például teljesen kimarad látóköréből), magamentségét az egyes fejezeteken túlmutató céllal prezentálja, mivel a kötet olvasás/olvasmánytörténet, nemcsak olvasattörténet. Versek, költészetek szembesülése egy életrenddel (és megfordítva), ennek jellegét korábban már emlegettem: „költészetlétezés”. „De ez jól is van így, a megírás előtt átélt-megélt költészetregény a szerző efféle hajlamainak históriája főként; fényjelek sora az érdeklődő Kegyesnek.” Vissza egy kis időre az irodalomtörténethez. Mellékesen jegyezve meg, hogy Tandorinak az Irodalomtörténet című folyóiratban is jelentek meg írásai, felkérték rendhagyó egyetemi előadásokra. A Tandori-kötet rendszerét illetőleg tér el a történeti folyamatokat, stíluskorszakokat író/költő-portr ékkal váltogató, tudományosnak tartott művektől. Noha a Költészetregény néhány évtized magyar lírájának tandoris átvilágítását ígéri, eltekint az 28 A Tandori-életmű egyik visszatérő problémája az ismétléseké: az életrend alakulása, a múlt egyes mozzanatainak következetes fölelevenítése, az irodalmi rokonszenvek rendszeres tudatosítása, szellem és élet egymásra hatása, mind-mind egy létezés rituális felfogásának és gyakorlatának megannyi jele. Erről idevonatkoztatható Jan Assmann, A kulturális emlékezet . Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában, ford. Hidas Zoltán. Budapest, 1999, 12.
