Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Fried István: Tandori Dezső „Költészet”-regénye („A költészet-regény, költészet-élés vajon egyáltalán?”)
130 A Költészetregény (tautológia következik) a Költészetregény regénye, költői, költészeti érdeklődésé, a saját életre történő költészeti visszavonatkozásé, miközben a megidézett versrészletek egymásutánjában tárul föl egy-egy (más) költői világ, a föltárás módjával együtt nem egyszer a sajátjáé is. Oly módon, ahogyan az elbeszélő lát(tat)ja, amiként megképződik az elbeszélőben, amint szembesül a költészetként (és nem csak költészetként) minősülő (létezés)-tapasztalatokkal. Mely létezés – üzen messziről a költő – költőileg lakozás is. A följebb idézett „isa pur”, mely alakváltoztatva IS A PUR lehet (Kosztolányi verssoraira újra hivatkozom: „Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,/ csak éppen por és por és por az én porom.”) Már említettem, Eliot van megjelölve végpontnak (csak egy kurta említés erejéig: Eliot költészete szüntelen előkerül a magyar modernség poétai párhuzamaként): „hamu vén férfiruhán... az elhamvadó rózsák után...” Leegyszerűsítve motívumtörténeti feltárulás, ennél összetettebben: a másik költészetével próbálkozó cselekvés, melybe távolabbi és közelebbi, idegen és magyar „nyelv”-emlékek társulnak, belejátszanak, az elbeszélő által gyűlnek együvé. A Költészetregény egyes fejezetei (általában, persze korántsem minden esetben) egyes költőknek vannak szentelve, akik más költőkre reagálnak, legalábbis az elbeszélő valószínűsítené feltételezéseit, más költőkhöz fűződő viszonyukban ötletek, fordulatok felhasználása, átírása egy közös történet lehetőségét csillantja föl. Mindezt az önnön költészetregényi történéseit számba vevő, költészetérzéséről számot adó elbeszélő rendezi nyitott fejezetekké, egymásra vonatkoztatások terepévé: „a költészetgyakorlás (a megvalósulás) során transzfiguráció megy végbe, és az » alakzatok « nem maradnak a régiek.” Az elbe szélő, érettségiző kora előtt, „hazáját a költészetben” lelte föl. Léte határai ehhez a (nyelvi) felismeréshez igazodtak. Költészetregénye olyaténképpen önleírás, hogy mindvégig a versek határolta térben formálódik. Egy tanulmánygyűjteményi ajánlatban az lehet megfontolandó, hogy egy kötet egyes darabjai ugyan nagy valószínűséggel tágabb értelemben azonos vagy hasonló tematikájúak, de részint a meghatározott szemlélet, a megcélzott horizontok (nem pejoratíve értett) egyöntetűsége szoros kapcsolatot teremt az esetleg más-más időben készült értekezések között. Még akkor is, vagy talán akkor hangsúlyosabban, ha az antikvitástól a huszadik századdal bezárólag jelennek meg a feldolgozott-elemzett „tárgyak”. Az említett kötet, Erich Auerbach Mimézis e alapoz ó dolgozattal indul, a mimézis címszó szerint él tipizálási lehetőséggel. Két alaptípust különböztet meg. Az egyik egy a bibli ából, a másik Homérosztól vett történet alapján lesz a továbbiak irányadója, lett légyen szó a Cervantestől, Balzactól vagy más szerzőktől kiválasztott részlet (regény és eposz) igen alapos bemutatásáról. Ezzel szemben a Költészetregény szerényebb időtávot fog át, a magyar irodalom huszadik századi fejleményeire szorítkozik, az egyes fejezetek költőinek (közvetlen vagy közvetett) kapcsolatai foglalkoztatják. Nézőpontja nem a „filológusé”, aki a kimutatható, „tetten ért” érintkezések földerítését vállalja, e szempontból kevéssé volna gyümölcsöztethető Szép Ernő és Berda József, Szabó Lőrinc és Karinthy Frigyes lírájának egybefogása. Az egyes költők életművében a „kortársi” tényező nem hozza magával a rokonítható költészeti érdeklődést. Még akkor sem, ha más esetben Tandori Dezső – ekkor igazán érzékeny filológusnak mutatkozik – éppen a (kölcsönös) vonatkoztatások segítsé gével érzékelteti, költőit mily sokfelől érik hatások, mily széles körű a merítésük, nem egyszer rokonulási igényük (s itt nem bizonyosan a pályakezdők kíváncsisága, tájékozódási vágya az, ami Tandorit foglalkoztatja). Ennél érdekesebbnek tetszik, mint törekszik a költő a maga lírikusi portréjának kialakítására, elhatárolódásra és rokonulási szándéka mikéntjének tudatosítására. A nem egyszer akaratlan és a külső szemlélőtől nem kevésbé fölismert hasonlóságok, egymásra mutatások szerfölött érdeklik a Költészetregény elbeszélőjét. Amikor a kötet elején nem egyszerűen megjelöli, amiről beszélni fog, hanem csoportképet