Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Fehér Zoltán: Farkas- és betyárkalandok (A természeti és társadalmi térrel folytatott küzdelem emléke Bátyán)
62 csinálni, hogy el tudjanak menni a népek éjféli misére. Karácsony estéjén minden család szép szalmát válogatott, és istrángba kötve bevitte a szobába, mert azon az estén mindenki szalmán szokott aludni. Halvány fények pislogtak a szobákban egész éjen át. Volt, ahol gyertya égett, volt, ahol kis petróleumlámpa, kis viharlámpa, volt, ahol napraforgó olajat öntöttek egy pohárba, kenyérbélből fedelet csináltak, közepén kis lyukat, amibe belehúztak egy vastag cérnabelet, és az meggyújtva szépen világított. Ahol meg gyerekek voltak, ott a gerendához egy spárgára szép piros almát kötöttek, és a gyerekek a szalmán az almával szoktak játszani. Eljött az ideje, hogy éjféli misére menjenek. Úgy beszélték meg, hogy az összes szomszédok együtt mennek. A férfiak még egy-két lapátot is vittek, hogy mire visszafelé jönnek, hátha a hó ellepné az útjukat. Így aztán anyám is elment éjféli misére. Én meg apámmal itthon maradtam. Apám persze karácsonykor egy kicsit ivott is, és mélyen elaludt. A kis vasrácsos ablakok be voltak sötétítve. Én meg elaludtam, hol az almával játszottam. Egyszer csak hallom, hogy a kutya nagyon vonyít. Hol elhallgat, hol újra kezdi. De a többi kutyák is ezt csinálták. Hallom, hogy a lovunk meg egyre kapál és fúj, és itt topog az ajtónál. Biztos, hogy valahogy kinyílt az istállóajtó, és kiszabadult. De apám ezt nem nagyon akarta meghallani. Azt mondta: – Menjek, és nézzem meg, és ha kiszabadult, akkor szóljak, és akkor kimén, és megköti. De akkor már az ablak alatt kaparászott valami, és a másik ablak alatt is. Én nagyon féltem, és többet nem is mertem szólni. Nem is mentem ki megnézni. Ha szólok, megint csak azt fogja mondani, hogy menjek ki. Aztán mégiscsak kimerészkedtem a konyhába, és a kulcslyukon keresztül kikukucskáltam, és annyit sikerült látnom, hogy az istállóajtó nincs kinyitva, tehát nem szabadult ki a ló. Tovább hallgattam és féltem. Elbújtam az asztal alá, mert akkora falkaparás hallatszott, az ablakon meg valami fújt rettenetesen. Azt vártam, hogy egyszer csak kilyukad a fal. Nagy sokára aztán lassan minden elcsendesedett. De korán reggel már nagyon zajos volt az utca, mert mindenki csak arról beszélt, hogy farkascsorda járt itt, és arra Úszód felé megtámadtak valami hodályt, és több állatot elpusztítottak. Elgondolkoztam. Ha én akkor kimentem volna, egyből a farkas áldozata lettem volna.”6 * * * A társadalmi veszélyeztetettséget elsősorban a háborúk jelentették, de a XIX. században szabadon portyázó betyárok is sok bajt okoztak a régi idők bátyai lakosainak. A XIX. századi bátyai betyárvilágról még tudtam történeti emlékezéseket gyűjteni. Ki gondolná, hogy a 48-as forradalom híre a „bátyai baltásokat”, ahogyan az itteni betyárokat nevezték, hazafias lelkesedésre késztette. Pedig úgy volt, amint erről két adatom is tanúskodik. „Negyvennyócba belőttek egy hajóba a tőtésrül. Ahun a csőszház van, ott csárda vót, ott állították föl az ágyút. A hajó megállt, és ők is visszalőttek. Gondolták, hogy a házbul lőttek, pedig a diófárul lesték. Pontosan keresztüllőtték a boroshordót.”7 (Miféle betyárok ezek, hogy ágyújuk is van? – kérdhetnénk. De hát ki tudja már az igazságot.) A második történet már többet mond a bátyai baltásokról. „A Kákonyi-háznál vót egy csárda, és ott vót három ember. Ha valaki odament, vót neki egy forintja, akkor képesek vótak levetkőztetni és agyonütni, és beledobni a mészégető kemencébe. Máig is sok csont van ott. Erre vonult át egyszer a német a Dunán.. Akkor vót, mikor kért a német az orosztul segítséget a magyarok ellen. Akkor a baltások – úgy hítták űket – kimentek a töltésre és fenyegették űket. Gyere ide sváb! Gyere ide! Akkor közelebb gyütt a hajó. 6 FEHÉR Zoltán: „Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam. ” 2005. 7 Ak: Jelencsity Mihály 52 é. 1975. (Kézirat).
