Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Ferdinandy György: Székács Örzse
23 Ferdinandy György Székács Örzse Székács Örzsét már kétszer megírtam. Anélkül, hogy tudtam volna, kiről beszélek. És most meg kell írnom harmadszor is. Örzse már nem él. És mégis, jobb későn, mint soha. Nem, nem kezdem el harmadszorra is ezt a kis történetet. Ami már készen áll belőle, éppen csak átfutom. De van egy pont, ahol megállok. Ott, ahol formát kap egy tévedés, aminek hosszú, immáron sok évtizedes utóélete van. Tehát vágjunk bele! A Tolna megyei svábokat bevagonírozták a háború után. A helyükbe mádéfalvai csángók települtek. Saját elmondásuk szerint székelyek. Egy csoportjuk Bukovinából vándorolt át Szerbiába, majd onnan tovább, a háború végén. Egészen fel, Somogyország közepébe, Bonyhádon át, Kisdorogig. A bíró vezette őket, Márton Ferenc. Mindez, amikor még ki sem hűltek a sváb családok otthonai. A Lúd utca, amiről beszélek, amolyan hosszú árok a templom és a temető között. Ott találtak új otthonra Királyék, velük szemben pedig, a legszebb épületben, a bíró családja: Márton Ferenc és gyermekei. Erzsébet, a nagylány az Iskolanővérek hőgyészi intézetében tanult tovább, húga, Anna otthon a háztartásban segített. Kisöccsük, Árpád, még nem volt ötéves, amikor én Királyékhoz kerültem. Az éhező pesti gyerekek különvonatával érkeztem. A nyári vakációban már én hajtottam ki a legelőre Királyék tehenét. Sok emlékem nem maradt erről a családról. Volt egy nagymama és egy kamaszfiú, a Feri. Kint, az utca hosszában patak csordogált. És ott, a domboldalban volt a legelő. Nem maradtam egyedül, egy apró, szőke lányka is mellettem legeltetett. Az Örzse. Tőle tanultam mindent, amit csak a csángókról tudok. * * * – Ki tud nagyobbat rittyenteni! – szólt rám ez a lányka. Aztán öt fehér kavicsot halászott ki a patakból. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Bikázom! – felelte komolyan. Feldobott egy kövecset, és elkapdosta, apró markába szorította, amikor leesett. Binckéztünk mi is, budai gyerekek. De ez valami más volt. Ritmusosabb. Nehezebb. – Járom az éggyest – énekelte Örzse. – Járom a kéttest! Amíg csak mind az öt kő ott nem lapult a kezében.
