Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 5. szám - Mohai V. Lajos: A veszteség és bánat himnusza

12

egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. „Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akarna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”

A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.

Ez az ellenséges fény mindig ránk ijesztett. A Bátyám lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhet. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyúló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává. A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.

A kórházhoz közelítve kitört rajtunk a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kiszáradt a szánk, és belénk nyilallt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, a szenvedés is ott fog kicsírázni, és ott fog kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján? És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.

Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és nincs róluk letérés.

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távol állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit. Ez jeladás volt a számomra is.

A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték magukra, napokon keresztül azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De az érkezésemkor a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.