Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Losonci Nándor fényképei
156 Ezekbe a versekbe mindig beletuszkolom a világirodalom, az egyetemes magyar és a kisebbségi magyar irodalmak általam ismert legjobb és legszebb férfi költőit, mellettük pedig ott kullognak a személyiségzavaros biografikus férfiak, az elrontott párkapcsolataim féltékeny ágensei. Ezekben az években apám a szegedi PICK húsfeldolgozó üzemben hűtőgépész, és azt gondolja, örökre leszámolt a fényképez é s ir á nti v ágyá val. Ap ám, akit az apja nem engedett, hogy felvé telizzen a belgrádi képzőművészeti akadémiára, mert a fényké pez és a nagyapám, Bencsik Ferenc szerint női munka, majd csak nyugdíjas korában, az én bécsi éjszakám évében kezd el ismét fotózással foglalkozni. Rosszul vagyok attól, ha apám meg akar örökíteni, befeszülök, ap ám viszon ettől ideges lesz. Utoljára akkor sikerült jól lefotóznia, amikor még kislányként n éztem a kamera objektívébe. Mindketten tudjuk, ennyi év után nem hogy senkihez, de akkori önmagunkhoz sincs már semmi közünk. Kár, hogy apám, az amatőr fotós és Losonci N ándor, korosztálya legtehetségesebb fotográfusa nem ismerik egymást, jóllehet, ismerve kettejük eddigi életművét, a fényképez ésen kívül semmi másról nem tudnának elbeszél getni. Apám, aki nem hallgat zenét és nem kedveli a lumpeneket, ha nem engem néz a lencsén keresztül, önmaga számára is megbocsáthatatlanul lumpenként l át. Jó lenne azt írni, hogy 2007-ben észreveszem a Híd folyóiratban a Sziveri Jánosnak ajánlott versem alatt Losonci Nándor lipcsei vagy budapesti fotóját, és nem majd csak közel tíz év után kezdek keresgélni a fényképei ut án. Jó lenne nem leírni, hogy 2007-ben, amikor először tal álkozhatné k Losonci N ándorral, egy olyan biografikus férfival vagyok komoly párkapcsolatban, aki már arra is féltékeny és amiatt is lekurváz, ha egy ismeretlen férfi szociofotóját nézem, így az élményt hosszú évekre el kell felejtenem. Jó lenne nem szégyellni azt, hogy a lelkem mély én valójában semmi más nem érdekel, csak az ilyen férfiak és az, amit csak ők birtokolnak. Az, amit létrehoznak, amit elém raknak, megmutatnak. Amibe belebotlok, belegabalyodok. Nem választom ezt, csak megtörténik: belezuhanok a látásukba, a nem mindennapi nézésükbe. Persze leginkább a magas férfiak dolgai érdekelnek, azokéi, akik turkálóból öltöznek és tudják, megbabonáznak, ha ballonkabátban, bundában és kalapban járnak. Losonci Nándort én ilyen férfinak képzelem el. Hiába gyűlölöm és gyűlöltem mindig is az operát, az a bécsi éjszakába bet örő felejtés adta emlékezés óta én egyedül arra vágyom, hogy Nándi engem fotózzon. Hogy én magam is lássam, hogyan kerülök a leghétköznapibb módon egy óceánpartra. Hogyan kerülök a legtermészetesebb módon Dublin utcájára: kezemben két nagy reklámszatyrot cipelek, bennük angol nyelvű könyvek, közöttük van James Joyce Ulysses e é s a Dublini emberek . Hogy hogyan zuhanok egy lipcsei főpályaudvarnak, Európa legnagyobb alapterületű vasúti pályaudvarának sínjei közé, hogyan pusztulok el egy olyan rövid életű postagalambként, akinek görbe ujjaira senki nem kötözött levelet. Vagy sérült balkáni gerleként a mellettem elrobogó vonatok közé, oda, ahol régebben hársfák álltak, de ma már csak sínek és kövek vannak. A tíz Ottakringer és a két doboz sárga Camel utáni h ányingerrel küzdve kere sek rá a kétezertízes évek közepén Losonci N á ndor nev ére, miközben tudom,
