Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
122 Orosz István Emlékek apámról VI. „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.” Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, ám be kellett látnom, az összeállítás nemcsak róla szól, belőlem is mutat valamit, engem is jellemez, mit választok ki a több száz oldalnyi kéziratból, s persze az is, mi jut eszembe róluk. Az előző részben történt események közül (Kecskemétre költözött, tanítani kezdett, megházasodott) hadd emeljem ki – jó, beismerem, elfogult vagyok –, hogy megszületett a fia. Vagyis én. 1951-ben vagyunk. Szeptembertől már szakérettségin voltam főállásban, a gimnáziumban csak egy negyedik osztályban tanítottam a magyart. (...) A kommunista diktatúra rám, ránk azért nem nehezedett teljes súlyával, mert a szakérettségis tanfolyam tanáraként (én 1950-től, Éva 1952-től) kivételezettséget élveztünk. A munkáskáder igazgató a tanulókhoz hasonlóan tisztelte a tanárokat, a tanulmányi vezető, Oláh Jóska pontosan tudta, mit hogyan kell csinálni. Egy jellemző megoldása: nem tartott értekezletet, csak a jegyzőkönyvét írta meg, s annak alapján megállapították, hogy a legtartalmasabb értekezletek a kecskeméti szakérettségin vannak. A népi kollégiumok utódaként indították meg 1948-ban a „Révai-iskolaként” is emlegetett szakérettségis tanfolyamokat, amelyek a „munkás és dolgozó paraszt származású” fiatalok felzárkóztatását, illetve az egyetemi felvételre történő fölkészítését szolgálták, olyannyira, hogy maga az érettségi egyúttal a felvételi vizsgát is jelentette. A szakérettségire tizennyolc évnél idősebb, de harmincadik életévüket még be nem töltött fiatalok gyakorlatilag előképzettségtől függetlenül jelentkezhettek, vagyis nagyon heterogén társaság ült a padokban, illetve lakott a kollégiumban, mert a „Révai-iskolák” bentlakásos intézmények voltak, ahol napi ötszöri étkezést, tanszert, sőt szociális helyzetüknek megfelelő ösz töndíjat is biztosítottak számukra. A kiváló körülmények, illetve a szaktanárokkal együtt töltött hosszú idő alapján magas színvonalú oktatás, valódi „elitképzés” is elképzelhető volt, a köztudatban azonban úgy él a szakérettségis időszak emléke, s talán nem egészen jogtalanul, hogy az ideológiai szempontok és pártpolitikai elvek már kezdték felülírni a tanári törekvéseket. 1988-ban apám két régi tanítványa – nem szakérettségisek, hanem egykori gimnazisták – a Magyar Televízió megbízásából dokumentumfilmet forgatott az ötvenes évek elejének szakérettségis kollégiumairól Szárnyaló szellemünk otthona címmel. Természetesen apámat is meginterjúvolták, sőt hallván, hogy épp ennek a memoárnak az összerakásán ügyködöm, a rendező Fazekas Lajos megajándékozott a film DVD korongjával, a szerkesztő-riporter Benedek István Gábor pedig fölhívott, hogy élőszóban egészítse ki emlékeit. A képernyőn pergő filmet meg-megállítva apám mondatait másolom ide. Annak idején, diákkorunkban a népi írókon nőttünk fel, és amikor alkalmunk kínálkozott arra, hogy olyan fiatalokat tanítsunk, akiknek társadalmi helyzetük miatt nem volt alkalmuk arra, hogy
