Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Hadik András: Sümegi György: Lechner Ödön írásai című könyvéről
124 kopogott az ablaküvegen, és intett, hogy jöjjek be az almákért.”22 Ez a jelentéktelennek tűnő néhány mondat is Lechner szeretetre méltó egyéniségének illusztrációja. A két forrásközlő fejezet után következik Sümegi Lechner Ödön írásairól című tanul mánya.23 A gondolatgazdag tanulmányból csak néhány momentumra szeretnék utalni. Az egyik az, hogy a szerző felveti annak kérdését, amelyet a szakirodalom már-már eldöntöttnek tekint, hogy Lechner a magyar népművészetet (ornamentikát) kizárólag Huszka József „szemüvegén” (gyűjtései alapján) ismeri. A szerző ezt egyrészt a kecskeméti Városháza tanácsterme emelvényi székeinek és az emelvény mellvédjének kapcsán teszi fel. Átírhatja az értékelést szerinte Péntek Gyugyi György kalotaszegi fafaragó bútorainak a megjelenése is. Az 1879-ben megépült péceli nyaralót, amelyet testvérének, Cserneczky Gyuláné Lechner Ilkának tervezett, Péntek bútoraival rendezte be, ugyanúgy, mint öccse, Károly villáját Kolozsvárott (1900), amelynek kapuját is a neves fafaragó készítette. Sorsszerűen véletlen, hogy kalotaszegi gyűjtőútján Bartók Béla Péntek Gyugyi Györgynél kap szállást, és később rendel tőle bútorokat, majd Kodálynak is ajánlja, hogy kövesse példáját. (A Lechner-család bútoraival ellentétben Bartók és Kodály bútorai fennmaradtak!) Ugyanakkor Sümegi felveti a kérdést, hogy Alois Riegl kategóriái szerint ezek a munkák a háziipar avagy népművészet kategóriájába tartoznak-e. A szerző kiemeli Lechnernek egy 1910-es sajtónyilatkozatát, amelyben a következőkre emlékszik: „Mikor én meg akartam alkotni a magyar építőstílust, a népművészetből kellett kiindul nom. Határtalan szeretettel szívemben összeszedtem a fiatalokat, építészeket, festőket, szobrászokat és írókat, hogy menjünk ki a nép közé a nagy magyar Alföldre, a Felvidékre és Erdély hegyei közé, menjünk tanulni, és amit tanulunk, azt aztán hozzuk nyilvánosságra.” Ez a nyilatkozat hét évvel későbbi, benne van Lechner minden keserűsége, mivel 1903-ban a Kultuszminisztérium nem támogatta ebben. Lehet, hogy van benne valami visszavetítés is, abban a vonatkozásban, hogy az 1903-as mesteriskolára vonatkozó dokumentumokban nem kap ilyen hangsúlyt a népművészet kutatása. A Lechner vezetésével megalakulandó mesteriskola gondolatának megszületése pontosan nem datálható, de összefügghet azokkal a nyilatkozatokkal, melyeket egyrészt Wlassics Gyula kultuszminiszter a parlamentben, berlini egyetemi társa, Hauszmann Alajos pedig a műegyetemi rektori beszédében, 1902-ben tett – név nélkül elítélve a magyaros törekvéseket. A szerző ismerteti Lechnernek a művészeti, építészeti közéletben kifejtett munkálkodását is. Ebből kiemelném, hogy „a Magyar Építőművészek Szövetsége első mesterek ént 1911. december 7-től 10-ig Budapesten az osztrák művészeket (Otto Wagner, Gustav Klimt, Joseph Hoffmann, Koloman Moser stb.) fogadta és kalauzolta, így például együtt látogatták meg Kernstok Károly kiállítását. Otto Wagner A művész kvalitása című előadása előtt ő üdvözölte az előadót és a hallgatóságot.”24 A bécsiek meghívása valószínűleg a velük jó kapcsolatot ápoló Vágó József ötlete lehetett, és némi aktualitását az is adhatta, hogy a római nemzetközi kiállításon Wagner és Lechner kaptak életműdíjat. Lechner nem volt Rómában, és a díjat a Műcsarnok altisztje kézbesítette a Japán Kávéházba. Wagner és Lechner életművében – minden különbözőségük ellenére közös a magas művészi kvalitás, a kortársakra gyakorolt széleskörű hatás, és az, hogy a historizmustól fokozatosan elszakadva új építészetet 22 p.158. 23 p.175–192. 24 p.191.
