Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - G. István László: A medve; A tuatara (versek)
37 G. István László A medve Hiányzik a magyarban a körülírás, a fosztóképzős alak, neve van, kimondható. És mégis tabu. Felmászni előle fára nem lehet. Lomha arcél, ráérős, tapintatlan tekintet. Felértékelődő tohonyaság. Ormótlan láb egyujjas kesztyűben. A legjobb mégis ha órás, agysebész. Precíziós elnagyoltság. Ha medveként nézel egy nő szemébe, nincs szükség többé a szemedre. Tükörtelen leszel elfogadva, nem hallod vissza már, amit mondtál, nem látod vissza, amit nézel – a reflexió hiánya is erény. Az, aki dalolni akart egyszer, közönsége is volt, várt az első hangra, úgy hordozta körbe koncert előtt a hangját, mint a lasszót, pedig még nem szólt, de már torkukra hurkolódott – ha egyszer megfojtanék valakit, ha muszáj volna, egyszer, azt csakis medveként. A tuatara A hidasgyík felemásgyík, besorolhatatlan hüllő, szabadon álló hasi bordája a dinoszauruszéhoz hasonlóan nem érintkezik a gerincoszloppal – ha Isten tudta volna, ebből könnyebb lett volna Évát megformálnia. Csak Új-Zélandon él. Mikor a fiatal tuatara kikel, csőrt visel az orra hegyén, ezzel vágja fel a pergamenszerű tojáshéjat.
