Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Zelei Péter fényképei
101 Mert én vagyok az ellenség. A betolakodó, aki egy idegen álomba lépett bele. Ez mégse az én dobozom lenne? A dobozok egyáltalán tartoznak valakihez? Ha ez másvalaki álma, akkor lehet, hogy mégis meghaltam? Vagy csak tettetem, mert élek? Mondjuk, ha a dobozok se nem nyitottak, se nem zártak, akkor nincs túl sok értelme a dobozok tulajdonjoga fölötti vitának. Ne legyünk önmagunk! Egy ellenség amúgy se lehet önmaga, mert önmagában értelmetlen, kellenek a valakik, akik kitalálnak, akikkel együtt nézek a színházban, akik engem néznek, hogy nézek, és így tovább dobozról dobozra a csöndes medencék és úsztatók néma szuggesztiójáig. Hiába van maszkjuk, hiába válik saját testük is maszkká, hiába fagytak egy önmagukba zárt jelenetbe, a dobozszínház szereplői tudják, hogy nézik őket. Valószínűleg épp ez a nézés fagyasztja meg őket, vagy a tekintet ellenében fagyasztják meg magukat. De ez a kristályosodás fertőző, mintha a félelemtől való kővé dermedés a tekintetek rendszerében terjedni tudna. Saját dermedésem fagyhullámát érzem, amikor a képeket nézem, de ez a fagy csíp. Vagyis megint csak élek, miközben a kővé válástól rettegek. Hipochondria és sebüszök. Nem győzök vájkálni magamban. Ez az érintettség legösszetettebb formája, ami számomra elérhető. Nem mintha a vájkálás bármilyen felismeréshez vezetne, az önboncolás esetleg termelhetne tudást, de ahhoz egyszerre kellene hullának és boncnoknak lennem. Erre meg még álmomban se vetemednék, bár könnyen hajlíthatónak tudom magam. Gyógyír híján csak tunkolom tovább a sebem, és beszélek róla minden arra jövőnek, be nem áll a szám, jól megy a tartalom nélküli tolakodás.
