Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Orosz István: Emlékek apámról V.
46 Uzsoki úti kórházból. November 1-jén halt meg, néhány nappal 58. születésnapja után. A már letűnőben levő világban szokásos tiszteletadással temették el: mint Csépának csaknem három évtizedig főjegyzőjét a községháza udvarán ravatalozták fel, utódja búcsúztatta, a temetőben a plébános. Gyakran gondoltam és gondolok arra, hogy talán idejében távozott. Türelmesen viselt súlyos szenvedéstől szabadította meg a halál, nagyobb távlatban meg attól, hogy át kelljen élnie a kommunista diktatúra teljes kibontakozását. Rákosié akkorra már a nyakunkba szakadt. Nem volt már tanácsos akár szűkebb körben is véleményt nyilvánítani a történtekről. Csak tapsolni, éljenezni volt szabad – és egyben kötelező. (...) Nehezen viselte volna a diktatúrát. Egyik utolsó hivatali ténykedéseként arra a kérdésre, kik Csépán a kulákok, azt válaszolta: Csépán nincsenek kulákok. A temetésről nem tudták értesíteni nagyapám Barkaszón élő húgát, Etus nénit, igaz, a Szovjetunióból akkor még nem is lehetett volna átjönni. Arról is, hogy meghalt, csak jóval később mehetett levél. Nagyapám szülei korábban elmentek, igaz, magasabb kort értek meg nála. Apja, a dédapám ’37-ben, 72 évesen, anyja, a dédanyám ’43-ban, 73 éves korában halt meg, mindketten Barkaszón. Egyesítették a két fiúgimnáziumot, a volt piaristát meg a volt reformátust. Növelte ez, ha nem is a félelmet, de a bizonytalanságot meg a bizalmatlanságot mindenképpen. Ismertem ugyan – részben régi tanáraimként – az új kollégák többségét, de nem lehettem bizonyos abban, hogy mindnyájan ragaszkodnak korábbi nézeteikhez. Néhány új, ismeretlen tanár is került az iskolába. Voltak, akik többnyire titkolózva – inkább félelemből vagy számításból, mint meggyőződésből – beléptek a szociáldemokrata baloldallal való egyesülés óta magát Magyar Dolgozók Pártjának nevező kommunista pártba. Az egyesített iskola Katona József Gimnázium névvel egy évig a volt piarista gimnázium épületében működött. Egy esztendőre rá a piaristák visszakapták az iskolájukat, s a Katona a református Újkollégiumba költözött. 1950-től négy évtizeden át a református gimnázium utódjának tartotta magát az iskola. 1966-ban, amikor én is „katonás” lettem, úgy mondták, egy 400 éves iskolába léphetek be. Pontosabban már 402 évesbe, hiszen két évvel korábban, 1964-ben zajlott a jubileumi ünnepség. A rendszerváltozás idején történt újrainduláskor aztán a református gimnázium törölte múltjából az 1948-as államosítástól az 1990-es újraindulásig tartó „állami éveket”, így, ha jól számolom, 2006-ban lett újra 400 éves az iskola. ’49 nyarán történhetett végső szakításom Cs.-vel. Apám halála után, november 10-i keltezéssel kaptam még Cs.-től egy utolsó – kondoleáló – levelet, amelyben barátságát ajánlja fel, s beszámol volt kollégista társaimról, akikkel időnként találkozik. A ’49/’50-es tanévben már nem laktam benn az internátusban, Supkáéknál béreltem egy szobát, ebédelni Szabó Ambrusékhoz jártam, akiknél Márti lakott két társnőjével. Iskolánkat egyesítették a volt református gimnáziummal, így több volt tanárommal kerültem egy testületbe; Baracska és Hámor az előző nyáron halt meg. Most már – úgy emlékszem – csak a gimnáziumban tanítottam, az általános iskolában orosz lépett a latin helyébe. Teljes óraszámban csak novemberig vagy decemberig, amíg szakfelügyelő nem lettem. Mennyi ismeretlen név, átugorjam-e? Ha azt teszem, félek, végképp kirostálja őket az idő. Supkáék, ha nem csal az emlékezetem, annak a Katolikus Bérháznak a földszintjén laktak, amelynek helyén ma a „lordok házának” csúfolt monstrum pöffeszkedik. Szabó Ambrust városi főkönyvtárosként emlegetik a háború előtti lapok, aki akkoriban a Katona József Társaság főtitkára is volt. Márti alatt Muzslay Mártát kell érteni, apám unokatestvérét, nagyanyám húgának, Panni néninek a lányát. Baracska Gyula és Hámor Kristóf pedig már szerepelt a Memoár ban, hiszen kecskeméti kisdiákként tanították apámat. Talán a szaktanítói tanfolyamon tartott 42 órás előadás alapján, talán a magasabb posztokra került collegiumi társak jóvoltából, vagy esetleg a folyóiratokban közölt írásaira emlékezve, bízták meg a magyar és latin tantárgy szakfelügyeletével a szegedi főigazga-
