Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Patak Márta: Asszony az esőben
30 a régi hetes mentén hazafelé tartottak a kempingbe. Aztán mire átért a konyhából a nappaliba, ahogy jött, úgy el is mosta az eső az emléket. Ha nem figyelt oda a gondolataira, folyton az járt az eszében, hogy milyen gyorsan elrepültek az évek. Jött egyik nap a másik után, tegnap még január volt, mára meg május lett hirtelen. Észrevétlenül felnőttek az ikrek, az unokák is hamarosan iskolába mennek. Örülni persze örült nekik, de mégis olyan megfoghatatlan volt, ha mélyebben belegondolt, nem tudott mit kezdeni az érzéssel, hogy már négy unokája van. Magában szinte tagoltan el kellett néhányszor ismételnie, hogy igen, ez én vagyok, itt maradtam egyedül, hatvankét évesen, tavaly nyugdíjba mentem, a két fiamnál van négy unokám, akiket jószerivel nem is ismerek. Ahogy ott állt az asszony az esőben a balkonon, fel-felvillanó emlékei úgy suhantak el mellette, mintha nem is az ő fejében keltek volna életre arra a röpke pillanatra, hanem valaki a tizedikről hullajtotta volna el őket véletlenül, mint egy régi fekete-fehér fényképet, és épp az ő erkélyének kövére estek volna. Nem is időzött el mellettük, kivétel nélkül mindet idegennek érezte volna, még azoknál is sokkal idegenebbnek, amelyeket más családok életéből őrzött egyre ritkuló olvasmányélményeiből. Már régen szerették volna felújítani ezt a balkont, lekövezni rendesen, mert még mindig az eredeti, megkopott vörös-fehér metlachi-lapokon jártak, ha kiléptek arra az alig két négyzetméternyi területre, ahonnan jó messzire elláttak, hiszen onnan a kilencedik emeletről még a szemben lévő házak sem takarták a kilátást, mert köztük volt a széles utca. Mindig csak halogatták a felújítást, hol ezért, hol azért maradt el, aztán közben a férje beteg lett, és azóta is úgy maradt. Valahányszor ránézett, óhatatlanul a férje jelent meg előtte, ahogy néz ki az ablakon, vagy kinyitja az ajtót, és dörmögve megjegyzi, majd a nyáron ezt a követ is ki kell már végre cserélni. Szinte szavajárásává lett. Ő bólogatott, egy idő után már meg sem jegyezte, hogy a cipésznek is lyukas a cipője, most pedig már biztosan tudta, ha rajta múlik, sose lesz kicserélve. Általában nyugati szél fújt, most is onnan, a hegyek felől vert be az eső a balkonra, úgy-ahogy, csak fölülről védte a felső szomszédok erkélye. Az asszony körülnézett. Valószínűtlenül összefolyt előtte minden abban az állandósuló szürkeségben, mintha egy elszabadult csónakban vergődne a viharos tengeren. Szinte még azt is érezte, ahogy dobálják a hullámok, és ő sodródik egyre beljebb, a nyílt tenger felé. Most már tényleg semmit sem lát, annyira behomályosodott a szemüvege. Mégsem veszi le, talán hogy minél közelebb érezze magához ezt a mindent egybemosó szürkeséget, mert ha leveszi, akkor minden olyan távolinak tűnik. Jó ez így, ezzel a közvetlen közelséggel. Átnyúl a korlátrácson, tenyerével fölfelé, az eső irányába tartja a kezét, próbálja fölfogni az egyre vadabbul zuhogó esőcseppeket. Szinte fáj neki, ahogy koppannak, mintha géppuskasorozatot eresztenének rá, már-már attól kell tartania, hogy keresztülütik a tenyerét. Maga
