Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Orosz István: Emlékek apámról V.
41 Miközben a Pestre hívó baráti leveleket olvasgatom – szerencsére nemcsak az emlékezete, egy tömött cipősdoboz is megőrizte őket –, kezembe akad egy hosszabb tanulmánya a Válasz ban. Vidéki folyóirataink egy éve . Nehéz nem venni észre a sors évődő játékát, a fátumos szerkesztést, holott a megbízást (Illyés vagy Sárköziné volt?) még Budapesten és még collegistaként kapta. Van-e egyáltalán szükség vidéki folyóiratokra, teszi föl már az elején a keserű kérdést, hiszen az íróknak úgyis az a legfőbb vágyuk, hogy pesti folyóiratban lépjenek be az irodalomba. Nem válik-e így a vidéki folyóirat a tehetségtelenek, az igazi irodalomból kirekedtek menedékhelyévé, írók szárnypróbálgatásainak helyet adó önképzőköri nívójú lapocskává? Úgy sorolja a folyóiratokra leselkedő veszélyeket, az „irodalmon kívüli szempontokat”, és olyan biztos kézzel rajzolja föl a vidékre jellemző „társadalmi tekintély-, összeköttetés-, érzékenység-hálót”, mintha máris lehetne róla fogalma, vagy mintha sejtené, tudná, hamarosan dolga lesz velük. Alighanem a Kecskemétre került Válasz , a Válasz révén megismert Tóth László, és per sze az egyre jobban megkedvelt diákok és egyre barátságosabban közeledő kollégák révén kezd el megbékélni Kecskeméttel, hogy a Mikulás-est tanárnőjéről, aki a megismételt bemutatkozás után végül mégis hajlandó volt kezet fogni vele, a „késleltető dramaturgia” szabálya szerint még ne is essék szó. A Kecskeméten nyomtatott számok közül az 1949. februáriban jelent meg egy recenzióm. Nem sokkal azután kaptam Tóth László elnök aláírásával az értesítést: a Katona József Társaság rendes tagjává választottak, s február 28-án, a tisztújító közgyűlésen az ügyvezető alelnöki tisztséget ruházták rám. Rögtön feladatot is kaptam: hívjam meg a Válasz három tekintélyes munkatársát Kecskemétre. A választást rám bízták, Tóth László azt a tanácsot adta: beszéljem meg Sárközi Mártával. Egy prózaírót, egy költőt és egy esszéistát kívántam meghívni, Sárköziné Tersánszky Józsi Jenőt, Vas Istvánt és Sőtér Istvánt javasolta, s emlékezetem szerint még azt is vállalta, hogy beszél velük, illetve rábeszéli őket, hogy lejöjjenek Kecskemétre. Így került sor június 22-én arra az előadóestre, amelyen Tersánszky egy novelláját, Vas István néhány költeményét olvasta fel; Sőtér – sajnos – betegsége miatt nem jöhetett. Folytatása volt ez az est a 30-as évek Katona társasági rendezvényeinek, amelyeken az akkori Válasz írógárdájának legkiválóbbjai léptek fel. Ezt a folytatást azonban újabb már nem követhette: 1949 nyarán megszűnt a Válasz. 1949 őszétől 1955 tavaszáig szünetelt a Katona József Társaság működése is. Apám utolsó Válasz -írása Sőtér Négy nemzedék című antológiájáról szólt. Előttem Sárközi Márta levele: „Tegnap postára adattam a Parnasszussal a Sőtér kötetet. Írjon róla. ... a legkülönbözőbb szemszögekből rántották le mindenütt. Ki a marxista esztétikát hiányolta, ki a zsidó költőket, ki a verseket kifogásolta, ki az életrajzokat, ki mindkettőt. Meg fogja látni, hogy a mű nem valami sikerült ... Persze nem akarom nagynevű kritikusunkat befolyásolni, de tudom úgyis, hogy Maga se lesz elbűvölve a műtől. Szegény Sőtér azonban azt hiszem, egy jó szándékú és komoly kritikát valóságos jótéteményként fog fogadni, annyi nívótlan és zavaros személyeskedés után.” Apámnak ezt a tanulmányát Széchenyi Ágnes hosszan idézi Menedékház című emlék könyvében, majd így zárja az értékelést: „Orosz László megközelítése figyelmes, a bizonytalan végeredmény ellenére is a szerkesztésbe fektetett munka érvényes szempontjait keresi. A hang azért érdemel figyelmet, mert a kultúrpolitika már az egyszólamúságot diktálta az irodalomnak, a kritikák tónusa számonkérő lett. A nemzedéki utak is szétváltak, mint ezt a két volt Eötvös kollégista, Orosz László és Simó Jenő választása, életpályája jelezte. Orosz László írását azért idéztük ilyen hosszan, hogy megmutassuk, lehetett még ekkor is a régi kritikai iskola, tisztelet és igazmondás eszméjének jegyében írni.” Egy lábjegyzettel egészíti ki a megállapítását: „Orosz László a vidéki, kisebb egzisztenciát nyújtó, de autonóm életet választotta, Simó Jenő a Révai- majd Aczél-féle kultúrpolitika közreműködője, mindenkori elvárásainak érvényesítője lett. Sőtér István tudósi szuverenitását és tartását is kikezdte a Rákosi-korszak.”
