Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Patak Márta: Asszony az esőben
28 kávézóban, utána hívta, menjenek együtt koncertre, de ő két nap gondolkodás után azt válaszolta neki, hogy nem tud, mert nincs kire hagyni a gyerekeket. A férje közben rengeteget dolgozott. Kijárt az NDK-ba, vállalati szaktanácsadónak, de nem csak elméletben volt jó, értett minden szakmához, ami az építőiparban előfordulhatott. Végzettsége szerint magasépítő mérnök volt, ám ha kellett, a kőművesek mellé is szívesen beállt, segédmunkásnak is akár, de falat rakni vagy burkolni is tudott. A vállalatnál szerették, főnökei, beosztottjai egyaránt. Nagyon jó munkaerő volt, a megyén is respektálták, a rendszerváltás előtt azt is elnézték neki, hogy vezető beosztása ellenére sosem volt párttag, sőt egyetemista korában még KISZ-tag sem, mert mire odakerült, addigra már nem kötelezték a hallgatókat, csak a legbuzgóbbak maradtak bent, akik később aztán a leghangosabb ellenzékiekké váltak. Sokszor csóválta is a fejét, amikor volt évfolyamtársait politikusként viszontlátta. Ő viszont ameddig tudott dolgozni, végig a szakmájában dolgozott, aztán amikor már annyira beteg lett, hogy nem bírta tovább, leszázalékoltatta magát. Az asszony pillantása a fényképre esett, melyen együtt volt a család. Ők ketten a férjével, a két fiuk feleségestül, a négy unoka, két fiú, két lány, egyiknél is, másiknál is, kívánni sem lehetett volna szebb családot. Csak hát messze voltak. Skype-on ugyan elég gyakran beszéltek, főleg az apjuk halála után, az utóbbi időkben pedig, amióta tartott ez a bezártság, felváltva hívogatták mindennap, sokszor egyszerre is, konferenciabeszélgetésen. Örült neki, videón legalább látta őket, az unokái is be-beszaladtak, megmutatták, milyen új játékot vagy ruhát kaptak, aztán szaladtak tovább. A fiúk Hogy vagy? kérdésére legtöbbször csak a vállát vonogatta, unta már, hogy mindig ugyanazt kelljen válaszolnia, Hát én csak megvagyok, ahogy szoktam, inkább ti meséljetek, ti hogy vagytok, milyen az élet nálatok?, úgyhogy hosszú ideig nem tudott velük beszélgetni. Jó fél éve, hogy meghalt a férje. Rákos volt, nem lehetett műteni. Az orvos nem teketóriázott, kerek perec megmondta neki, egy-két éve van hátra. Mit tehettek, tudomásul vették, aztán egy idő után már nem gondoltak rá, és ha a két év alatt eszükbe jutott is, titkon remélték, hogy az orvos tévedett. Ezer meg egy olyan esetről hallani, hogy az orvosok fél évet jósoltak neki, aztán még ma is él a páciens. Az asszony azzal áltatta magát, hogy a gyógyszerezés majd segít, örült is, hogy nem kell műteni, annyian kigyógyultak, majdcsak kigyógyul belőle ő is. Összeolvasott mindent, beszerzett minden elképzelhető táplálékkiegészítőt, gyógyteát, cseppet, a gyerekek is folyton fölfedeztek valami újat odakint, a férje alig győzte fejben tartani, mikor melyiket szedje, aztán az utolsó időkben mégis olyan erős csontfájdalmai lettek az áttétek miatt, hogy a legvégén már maga is azon imádkozott, hogy minél előbb szabaduljon meg szegény ettől a pokoli kínszenvedéstől. Éjszakákon át nem aludtak, a férje csak jajgatott, ő meg tehetetlenül tördelte a kezét az ágya szélénél, azt sem tudta, hova kapjon, mit csináljon, mivel segítsen rajta, mert hiába rakott rá erősebb tapaszt, az is csak ideig-óráig csillapította a fájdalmát. Miután elvitték, és ő az ügyeletes orvost várta, hogy
