Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Deczki Sarolta: „Össznépi szinten űzött pop-art” (Narratológiai megoldások Tar Sándor novelláiban)
96 nyelven beszél az elbocsátásokról, nyelvileg is reprodukálva egy jellegzetes vezetői attitűdöt, morális pozíciót. S ahogyan haladunk szövegegységről szövegegységre, úgy jutunk el a munkások szólamaiig, és úgy telítődik a nyelv is érzelmeket, egyéni karaktert, sorsot kifejező retorikai elemekkel. Vagyis az ellentételező narráció az üzemi hierarchiában fentről halad lefelé, a vezetőktől, mérnököktől a szakszervezeti bizalmin keresztül az egyszerű munkásokig, nyelvileg pedig az absztrakt nyelvtől a konkrétig, az itt és most élethelyzetet felmutató szólamokig. Az itt és most élethelyzetre pedig a teljes kétségbeesés, talajvesztettség a jellemző. Ahogyan az egyik munkás mondja a trauma nagyságát érzékeltetve: „hallottam, hogy halála előtt az ember végiggondolja az életét, most valahogy így jártam én is, hogy kirúgtak...”50 A többi munkás szólama is erre rímel, az elbocsátás nemcsak egzisztenciális fenyegetést jelent számukra, hanem az otthonosság, a biztonság elvesztését is. Domokos Mátyás írta ennek a novellának a narrációjáról, hogy „Ez a sztálinizmus hazai gyakorlatában valaha virágzó műfaji előzmény, mint össznépi szinten űzött pop-art, akár tud róla, akár nem, a »posztmodern író« státusába helyezi Tar Sándort.” 51 Vagyis nincs egy kitüntetett nézőpont, narrátori pozíció, a szólamok polifóniája és egyenrangúsága a jellemző, melyek nem csupán erősítik, hanem meg is kérdőjelezik, cáfolják is egymást, s a mindentudó elbeszélői pozíciót is. Mondatszinten tehát a szólamok egymásba kavarodása a jellemző, a nyelv nélkülieket szóhoz, jelenléthez juttató narráció, szövegszinten pedig az intertextualitás, a vendégszövegek, talált szövegek, dokumentumok, patchwork-szerű felhasználása. Domokos ugyanakkor azt is sugallja, hogy mivel ez a szövegalkotó eljárás „össznépi szinten űzött pop-art”, ezért az elemzést sem csupán szöveg-, hanem „össznépi szinten” lehet vagy érdemes elvégezni. Akkor viszont az egész, a Kádár-korra jellemző nyelvi univerzum, a besúgói jelentésektől kezdve az apparatcsikok nyelvi paneljein át a munkások beszédképtelenségéig a posztmodern sajátos, Kárpát-medencei változata. Amit Tar ezen novellája éppoly hiteles, (hiper)realista módon reprezentál, mint a Termelési regény , mely től voltaképpen nyelvileg sem áll távol. Hiszen Eszterházy Péter az 1979-es regényének nyelve alapvetően ironikus, parodisztikus, játékos és könnyed, előszeretettel figurázza ki a korszak frázisait és jellegzetes konvencióit. Ezért is jelentett eseményt a könyv megjelenése, hiszen egy frázisokat szajkózó, saját magát borzasztóan komolyan vevő, de teljesen hiteltelenné vált diktatúrában mutatta fel a megszólalás radikálisan új lehetőségeit, és szubverziójában, eleganciájában, játékosságában éthosz fejeződik ki. Játékosságról Tar esetében nincs, vagy nagyon ritkán van szó, nála ezt az irónia, a fekete humor helyettesíti, melyek azonban legalább olyan szubverzívek. Parodizálja, ironikusan kiforgatja a korszak frázisait, nyelvi konvencióit, rámutatva, hogy a diskurzus rendjét meghatározó, irányító vezetőkre éppúgy a nyelvnélküliség jellemző, mint a melósokra, hiszen az absztrakt, frázisokká butuló nyelv nem alkalmas a dialógusra. Tar márpedig komolyan veszi a dialógust, az összes, általa kidolgozott narrációs technika arra fut ki, hogy szóhoz juttasson, bevonjon olyanokat is a diskurzus terébe, akik sem önmaguk jogán, sem nyelvi kompetenciáik miatt nem kapnak ott helyet. 50 I. m. 75. 51 Domokos Mátyás: Olvasójel (Tar Sándor: Miért jó a póknak?) = Holmi, 1990/1. 114.
