Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Deczki Sarolta: „Össznépi szinten űzött pop-art” (Narratológiai megoldások Tar Sándor novelláiban)
89 egyik bekezdés eleje: „...azt mondtam már, hogy....” , 22 mely felütés az élőbeszédszerűséget imitálja, mintha itt és most történne a beszélgetés. S így, ilyen lazán elválasztott tematikus egységekben halad az elbeszélés, a gyerekkortól a középiskolán és a katonaságot át a jelen élethelyzetig. A fókuszban mindvégig a saját életút áll, annak eseményei, és csak az ezzel kapcsolatos dolgok kerülnek szóba, ahogyan az előző novellában is láthattuk. A külvilág csak annyiban jelenik meg, amennyiben a beszélő valamilyen kapcsolatban van vele, általános reflexiói nincsenek semmivel kapcsolatban, a fókusz kizárólag a saját életére szűkül, kivéve a vége felé egy megjegyzést a politikáról: „...szóval azt nem értem, hogy mit akar ez a rengeteg politikus, miért nem hagyják az embert békén, én ugyan be is hoznám az egész világon, hogy mindenkinek dolgoznia kell, még a miniszterelnöknek is, és abból kellene hogy megéljen, és kapna, mondjuk, hetenként két napot, hogy elnökösködjön...”23 . De ez sem kimunkált reflexió, hanem indulatból született vélemény. A végén az elbeszélő csak azt hiányolja, hogy gyerekkorában nem készült róla fénykép („...engem soha senki nem fényképezett... ”) 24 , és összességében elégedett az életével, bár azt hiányolja, hogy Erdélyben még nem járt. De ezenkívül nincs létösszegzés, élettapasztalatok megfogalmazása, csupán az hangzik el a végén, hogy „szóval ennyi egy élet, és így megy tovább”. Ez a pont nélküli lezárás azt sugallja, hogy ez valóban „így megy tovább” , és ez nem csupán személyesen rá igaz, hanem az egész társadalmi rétegre, melyet képvisel. Hiszen egy tipikus életutat olvasunk, tipikus életeseményekkel, életlehetőségekkel, kilátásokkal, és tipikus gondolkodásmóddal, reflexiós mintázatokkal, és ezeket mind a szűkösség jellemzi. „Ennyi egy élet.” 3. A szólamokat váltogató elbeszélés – a „részvét narrációja” A recepció korán felfigyelt Tar novellisztikájának arra a sajátosságára, hogy ugyanazon elbeszélésben is váltogatja a szólamokat, az egyes szám harmadik személyű elbeszélés átvált egyes szám első személyűbe. „Ennek a szabad függő beszédnek számos változata fordul elő Tar novelláiban. Olykor teljes, a fikció világában elhangzott mondatok tolmácsolása, csak épp többé-kevésbé beleépítve az elbeszélői szövegbe. Megint másutt a belső beszéd felidézése. Van, ahol csak egy-egy fordulat, szó jelzi, hogy talán nem az elbeszélő (vagy az elbeszélő nem a maga nevében) szólal meg.”25 A narrátor belehelyezkedik a hős vagy hősök tudatába, és „magával viszi” az olvasót is, továbbá az a megoldás is gyakori, hogy a párbeszédeket grammatikailag nem jelöli semmi, látszólag belesimulnak a narrátori szólamba, de azon belül új perspektívát nyitnak fel. A függő vagy szabad függő beszéd eldöntetlenül hagyja, éppen ki szólal meg, egyrészt azt sugallva ezzel, hogy ez szinte mindegy is, hiszen mindenki hasonlóképpen beszél, ebben a világban egyszerűen nem lehet mást és máshogy mondani, másrészt pedig fenntartja az elvi lehetőségét annak, hogy mégis lehetséges máshogyan és máshonnan beszélni. Ennek az omnipotens elbeszélői pozíciót fellazító technikának ugyanakkor etikai vetületei is vannak, ahogyan erre sokan rámutattak a recepcióban: „Ő, ha distanciát teremt is, nem kívül és felül áll a történeten, hanem írói pozíciója a tragikus részvété . Ezáltal belehelyezkedik hősei tudatvilágába, akik nem képesek átlátni és reflektáltan értelmezni saját kiszolgáltatottsá-22 Tar Sándor: i. m. 155. 23 I. m. 170. 24 Uo. 25 Kálmán C. György: Szabad, függő. Tar Sándor: Lassú teher = Alföld , 2001/1. 83.
