Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.

54

kai párt vagy állami intézmény papírkontingensének terhére lehetett jutni, s folyóiratot papír nélkül a legkiválóbb szerkesztők és szerzők sem lettek volna képesek csinálni. Úgy adódott, hogy Farkas Ferenc fiával, Farkas Ádámmal, a kiváló szobrászművésszel együtt üldögélünk egy mai folyóirat, a nemrég indult Országút

szerkesztőbizottságában (igaz, ez az üldögélés a pandémia miatt momentán inkább csak képernyő előtt zajló karanténkonferenciákat jelent), amelynek, hogy a koincidencia még teljesebb legyen, Illyés veje, Kodolányi Gyula is tagja. Cs.-vel gyakran találkoztunk, Duckóékhoz is elvittem, nagy sikert aratott. Nagyon megnyerő tudott lenni. Ernő bácsihoz szakításunk után is járt. Kapcsolatunk nem volt nyugodt és harmonikus: hol elhidegültünk, hol felmelegedtünk. Ennek ritmusát az ő szeszélye szabta meg.

Ötödéves koromban került be még két olyan gólya, akiket részben ismertem, és akikkel kapcsolatot találtam. Az egyikük Lator Laci, ő a beregszászi gimnáziumban hárommal járt alattam, itt a Collegiumban néggyel, mert közben ki kellett hagynia egy évet, elvitték az oroszok hadifogságba, és meglehetősen kalandos úton tért vissza. Nagyon megörültem neki. A másik Szabadi Sanyi volt, akire azért figyeltem föl, mert ő kecskeméti volt. A Collegiumban folyó politikai vitáktól távol tartottam magamat. Nem óvatosságból: nem érdekeltek. Nem hiszem, hogy a kommunisták bántottak volna, senkivel közülük nem volt összeütközésem. A nyílt harcra, amikor bizonyára állást foglaltam volna Lator Laci, Szabadi Sanyi s más kizárásra ítéltek mellett, már a következő évben került sor, amikor én már Kecskeméten voltam. (Itt, vagyis újra Kecskeméten folytatjuk...)