Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.
45 öltözködésére, gyufaskatulya-gyűjteményére, és arra, hogy 1956. október 23-án – hetvenévesen – ott menetelt diákjai közt a forradalom első nagy felvonulásán. Engem, mint már írtam, a politika különösebben nem érdekelt. A csépai úri társaságban baloldalinak számítottam. (Apám is, ő a választás után a község abszolút többségéhez igazodva, belépett az FKGP-ba, de hamarosan megrótták, mert egy kérdésben a kommunistákat támogatta. Nem értem, miért, hiszen nekik volt igazuk. Apámat valami új (5000/1946. ME) rendelet értelmében ’46 nyarán elbocsátották azzal, hogy fél nyugdíjat kap, mintha meghalt volna. Itt van előttem a határozat, rajta, hogy ez ellen jogorvoslatnak helye nincs. Mégis hamarosan visszahelyezték állásába, sőt – mint egy másik határozatból látom, 1947. január 1-jétől elő is léptették. Nem emlékszem, hogy elbocsátásakor megfordult volna a fejemben, hogy ez az én további pályámra is hatással lehet. Akkor még nem tudtuk, hogy a rendszer hamarosan az ószövetségi törvényt alkalmazza: „Megbüntetem az apák vétkeit a fiakban.” A politikai nyüzsgéstől távol tartott az is, hogy karrierizmust éreztem benne. Ez az érzésem később erősödött. A ’47-es választás után már világos volt, hogy a kommunisták a befutók, ha eddig vállaltak is némi kockázatot azok, akik melléjük álltak, most már látszott, hogy haszonélvezők lesznek. Meggyőződésük őszinteségét nem hittem. Hogyan hihettem volna el pl. Lukácsnak, hogy Proustot, akiért korábban rajongott, most már értéktelen polgári szemétnek tartja. Révai tanulmányait okos, szellemes, de felszínes és egyoldalú gondolati akrobatikának tartottam, Lukácsról sem volt sokkal jobb véleményem, stílusának nyakatekertsége meg egyenesen taszított. De ezzel már előreszaladtam egy kicsit. A Collegium légköre jó volt, Tomasz úr, azzal, hogy tegezni kezdett bennünket, patriarchális-családias légkört teremtett. Az anyagi helyzet vészes romlását azonban gyomrunkon tapasztaltuk. Ezüsttel terítettek, inasok szolgáltak fel továbbra is, de mit? „Kenyeret, ne süttököt, kommunista elnököt!” – szólt az egyik elnökválasztási rigmus. Manninger Maxi (most a PB tagja, a KB titkára) írta ’46 júliusában: „A Collegiumban nincs semmi újság, cca 25-en tengődünk, de ezek közül Tomasz úr többet ki fog tenni, mert a C.-nak nincs annyi pénze sem, hogy a kenyeret kiváltsa, vagy hogy Tomasz úr villamossal menjen a kultuszba.” A most alatt az 1987. augusztus 31. és szeptember 4. közti napokat kell érteni, ekkor kel tezte apám a Memoár Collegiummal foglalkozó részét, Manninger Maxi pedig Manninger Miksa latin–olasz szakos évfolyamtársa volt, aki Óvári Miklós néven politikus lett, az MSZMP Központi Bizottságának titkára és Aczél utódja a kultúrafelügyelet terén. Az előző passzusban emlegetett karrierista kollégisták hozzá képest alighanem mind kispályások voltak. 1945-46-ban nagyon sok volt a szénszünet, nem lehetett fűteni, nem volt fűtőanyag a Collegiumban sem. A kollégistákat néhány lakrészben, a kettős szobákban összetömörítették, tehát a régi hagyományos családbeosztás sem működhetett egy ideig. Nem fűtötték rendesen a könyvtárakat sem, abban az időben szoktunk rá, hogy az Országgyűlési Könyvtárba járjunk, tudniillik azt jól fűtötték. Ekkortájt ismerkedtem meg az elsőéves dögész (biológia-kémia szakos) Margittal. Dögész évfolyamtársai hívták meg egy collegiumi táncos összejövetelre, később ezekre rendszeresen járt. Először talán azért figyeltünk föl egymásra, mert ő is kecskeméti gimnazista volt, ókécskei, számos közös ismerőst találtunk. Minden érintésre házába visszahúzódó csigaként jellemezte magát, így kapta tőlem a Csiga, majd rövidítve a Cs. nevet. A Havas utcában lakott, a református főiskolás lánykollégiumban. (Később ennek a helyén volt az a szeretetotthon, ahová nagyanyám került.) Rettenetesen megváratott mindig, valahányszor elmentem hozzá vagy érte. Azt hiszem, nemcsak azt kellett megvárnom, hogy alaposan kicsinosítsa magát, bizonyára hajat mosott – szárított is minden alkalommal. Kétségtelen, hogy mindig csinos, elegáns, volt. Legszebb a haja volt (szőke). Ha nem is tudható, hogy írásunk hőse a hosszan készülődő Cs. miatt mi mindenről késett le, sejtéseink azonban lehetnek. Szász Imre Ménesi út jából való az idézet: „Ha elkésett az ember, számíthatott rá, hogy a kollégium hangos kiáltozással fogadja. Ez a kiáltozás azonban nem volt artikulátlan üvöltés, hanem különös, magas hanghordozású
