Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.
42 legoldottabb. Rusvay már-már profánul közvetlen, tele expresszív kedvességgel, melynek szobatársa, Lator láthatja legtöbb hasznát. Nagy András fölényes, Kardos többnyire élénk figyelmű. A legszimpatikusabb progresszív, Csatári, első lelki klinikája óta nem talál rám időt. Eperjessy állandóan dudorászva jön-megy. Mihály arca egyelőre inkább vidám maszk, nem tudom, mi van mögötte. Érdekelnének még Benyhe, Molnár, Banner, Dörnyei, Kiss, Straky, Bodolay, de velük alig váltottam szót. A másodévesek (Németh Géza, Hulják [Miklós] Pál, Hankiss...) más társaság. Alighanem sokallják ők is, mint Sárosi Bálint, a filoszság bezárt, áporodott világát. De hát őket se ismerem még igazán.” Orosz Laci a legoldottabb? Gyerek- és fiatalkori emlékeim igazolják Fodor véleményét, könnyed társalgó, élvezetes előadó, szellemes vitapartner volt, és bár kerülte, hogy a társaság központja legyen, gyakran az volt mégis. Később egyre zárkózottabb lett, négy és fél évtizeddel később felrajzolt önképe már messze van attól az oldottságtól, amit Fodor észrevett. ...Képtelen vagyok igazi kapcsolatokra. Elegendőnek hiszem magamat magamnak. Egyre ingerültebb vagyok az enyémtől eltérő viselkedéssel szemben... 1993. augusztus 4-én írt napló jegyzetéből idéztem, de több hasonló mondatot is idemásolhattam volna. Az 1945-46-os tanévben voltam harmadéves, és ez az egyetemi szempontból a legkönnyebb év, mert az ember az alapvizsgán már túl van, de a szakvizsgára még nem kell készülnie. Viszont akkor erősödött föl a Collegiumban a politikai élet. Sok szempontból szerencsésen, de sok szempontból szerencsétlenül alakultak a dolgok; tudniillik Keresztury miniszter lett, és ez azt jelentette, hogy a magyar irodalom szakvezetését a második és negyedik évben Waldapfel József vette át, aki komoly munkát követelt, de az első és a harmadik év Makay Gusztávhoz került, aki ugyan kiváló, derék ember volt, régi kollégista, de vele inkább csak beszélgettünk. Ezen a harmadéven nem sokat haladtunk előre, de bejártunk az egyetemre a Horváth-szemináriumra, ahol azért komoly munka folyt. A Tomasz-órákon továbbra is Horatiust fordítottunk, de már nem az ódákat, hanem a szatírákat és az episztolákat. Az órák könnyedebbek, kedélyesebbek voltak, Tomasz úr tegezett bennünket, többet kellett törődnie ellátásunkkal, mint latintudásunkkal. Ekkor határoztam el, hogy megtanulok franciául. Gyergyai úrhoz jártam franciára, aki akkor került vissza a Collegiumba. A következővel kezdte az első órát: „Kérem, vegyünk elő egy Baudelaire-kötetet, kezdjük olvasni, ott minden elő fog kerülni, ami fontos.” Ott tényleg minden előkerült, de mégsem tanultunk meg franciául. Időnként íratott velünk egy-egy dolgozatot, de rossz jegyet sosem adott. Negyedévben pedig a félig angol, félig francia anyanyelvű hinduhoz, Bonnerjea tanár úrhoz jártam angolra, akivel többnyire magyarul fecsegtük át az órákat. Inkább arra törekedett, hogy ő tanuljon meg tőlünk magyarul, mint hogy mi tőle angolul. Egy nyáron egy Csépára vetődött franciatanártól is vettem órákat. Apám németül és olaszul beszélt jól, ezeken a nyelveken szakkönyveket és szépirodalmat is olvasott. Finnországban járva, ez már a kilencvenes évek elején volt, örömmel talált rá egy latin nyelvű rádióadóra. Az angoltudása társalgási szinten maradt, a franciát nem tudom megítélni, nem emlékszem, hogy hallottam volna valaha franciákkal beszélgetni, legföljebb az én kiejtésemet javítgatta, amikor az Iparművészeti Főiskolán a kötelező (és nagy ívben negligált) orosz mellett franciát kezdtünk tanulni. A tanárnőnk egyébként – Kardosné – az Eötvös Collegiumban egy évvel apám után végző Pándi Pál felesége volt. A nyugati nyelvek ismerete azokban az években már nem sokat jelentett: külföldi könyv, folyóirat nem jutott hozzánk, külföldi utazásról szó sem lehetett. Begubózva éltünk – fogalmaz apám a Memoárban, igaz már az ötvenes évekről írt részben. Ez a mondat, de akár már Pándi neve is visszajuttathat a politikához. Voltak olyan kommunista pártiak, akiket már 1945-ben kizártak a pártból vagy maguktól önként kiléptek, voltak olyanok, akik megtartották a párttagságukat, köztük olyanok, akik komolyan hitték, hogy ez a párt tényleg javítani fog a magyarországi társadalmi viszonyokon, és voltak olyanok, neveket nem szívesen említenék, akik pusztán abban reménykedtek, hogy párttagságuk elősegíti érvényesülésüket.
