Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Biernaczky Szilárd: Életrevalók (Horváth Ernő Zoltán: „Életrevalók”. Híres fogyatékkal élő emberek és alkotásaik)
126 Ki gondolná, hogy a zenetörténet talán legnagyobb gyermekzsenije, Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) is pszichikainak nevezhető fogyatékokkal küzdött. Horváth Ernő portréja azért tanulságos különösképpen, mert az osztrák életrajzírás évszázados hagyományával megy szembe, amennyiben a harmonikus kedvesség jegyében, gondtalan aranyifjúsággal, sikerekkel teljes (és például a komponistánk egykori szerelmi hancúrozásait körülvevő pletykatömeget elhallgató), legjobb esetben csak a drámai elhagyatottsággal körülvett utolsó éveket feltáró életrajzi irodalom ellenében idegrendszeri motoros zavarokról, szeszélyességről, féktelenségről, folyamatos káromkodásban megnyilvánuló coprolalia nevű viselkedési rendellenességről szól. (Horváth megjegyzése az elemzések sorában: „A magatartászavarok közé tartozó oppozíciós zavart a tartósan ellenséges, negativisztikus, támadó, szembenálló, dacos, engedetlen, provokatív, indulatos magatartás jellemzi.”) Nem lehetne teljes ez a portrésorozat, ha nem kapott volna benne helyet, ahogy a bemutatás címében is megfogalmazódott, a süketen is komponáló zseni , Ludwig von Beethoven (1770–1827). Az egyetemes klasszikus zene kétségkívül egyik legnagyobb alakja többféle betegséggel is küzdött, süketségét pedig vélhetően ólommérgezés okozta. Mindezekről a tényekről bőséges tájékoztatást kapunk a könyvből. Hogy mit jelentett számára a süketsége előrehaladása, arról hadd idézzük Ludwig Spohr híres hegedűművész emlékeit (amelyek a mester 1927-ben bekövetkezett halála előtt 14 évvel, egy 1813-ban megvalósult koncert kapcsán keletkeztek): „Beethovennek az volt a szokása, hogy a kifejező játékkal kapcsolatos kívánságait furcsa testmozdulatokkal jelezze. Halk rész eknél annál mélyebbre hajolt, mennél finomabb játékot kívánt. Crescendó nál fokról fokra kiegyenesedett, s ahol forté hoz ért, ott magasra lendült. Néha – azt hiszem, maga sem tudta, mit tesz – hangosan a zenekarral énekelt, hogy tömörebben szóljon a zene. A próbákon süketsége miatt gyakran kizökkent a kerékvágásból, és tíz-tizenkét ütemmel előreszaladt. Ő már forté t intett, de a zenekar, amely ragaszkodott a kottához, még egyre a piánó t játszotta. Ilyenkor Beethoven megdöbbenten és csodálkozva nézett a zenekarra...” (89.) Hogy a magunk egykori zenei tanulmányaiból is merítve adalékokkal szolgáljunk, mintegy kiegészítésül a kötet szerzőjének sokoldalú feltárásához: Beethoven zsenialitásának nem a mozarti memóriaképességek jelenléte volt nyilvánvaló jele, hanem az, hogy olyan belső hallással rendelkezett (megalkotva például olyan mesterműveket, mint a IX. szimfónia vagy az utolsó vonósnégyes), amely egészen egyedülállónak számított, hiszen a bonni születésű bécsi mester köztudottan nem rendelkezett abszolút hallással, vagyis műveit alkotva, azok egyes részeit kénytelenül (már ameddig még a hallása működött) ellenőriznie kellett a zongorán. Egyébként az asszociációs melléklet itt orvosi témát érint, amennyiben a süketséget kompenzálni igyekvő hallókészülékekről, majd pedig a süketséggel kapcsolatos csodálatos gyógypedagógiai és orvosi együttműködés eredményeiről kapunk érdemi tájékoztatást. S ha az előbbiekben a zenetörténet talán legférfiasabb, legátütőbb zenei világát megteremtő mester mindennapi életének küzdelmei tárultak elénk, hadd következzék, amint ez a kötetben be is következik, Vincent van Gogh (1853–1890) döbbenetes drámában fogant csodálatos festészete emberi hátterének feltárása. Már az életrajzi vázlat első bekezdései között (a még 21 éves holland fiatalembernél időző könyv soraiban) olvashatjuk a tanulságos megjegyzést: „A nőket vagy szentté avatta, vagy szánta. Sosem volt a szerelemben szerencséje, sokszor utasították vissza, így nem is nősült meg. Csak prostituáltakkal találta meg a hangot igazán. Mondták róla, hogy hiperszexualitással, erotomániával, epilepsziával és mániákus depresszióval küszködött.” (101.)
