Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Kontra Ferenc: Levéltitok
34 Kényszeredett mosolyféle fagyott az arcunkra, amikor Rózsika bekukkantott az ajtón, hóna alatt egy jókora csomaggal. Mielőtt megszólalt volna, olyan tekintettel hordozta végig a tekintetét a nappalin, mint a bűnügyi helyszínelők. A megkönnyebbülés ki is simította az arcán a ráncokat, végre hozzánk is sikerült bejutnia, ami felért egy győzelemmel. No, mit hoztam én? Próbálta oldani a feszültséget. Apám továbbra is a képernyőt bámulta, az elszalasztott meccset. Mindjárt leveszem róla a csomagolópapírt, várjatok csak, meg fogtok lepődni! Apám arca rángatózott, mint akinek az idegein hárfáznak. Felvette a kabátját. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kocsmában nézi meg a második félidőt. De hiszen az a fal ott, a kanapé felett, teljesen üres! Látod, aranyoskám, kitaláltam, fordult anyámhoz. A megérzéseink a legfontosabbak – és nyúlt volna a pocakja felé, hogy megérintse, de anyám ügyesen megakadályozta, ellépett előle. Rózsika mindent bevetett, hogy a képet eladja. Tovább ömlött belőle a zagyva beszéd. Azt is kitaláltam, hogy mit festek neked. Merthogy mindenkinek festettem már valamit, és mindenki nagyon örült neki, mert nekem különleges művészi érzékem van hozzá, hogy beleássak az emberek lelkébe. Ekkor lassan, óvatosan, mint egy bűvész, elővarázsolta a bekeretezett olajvásznat. Émelyítő szaga volt, betöltötte a szobát. Mert ez a kép maga a lélek, nézzétek, egy újszülöttet ábrázol, feldobja a család életét, hiszen az egész ház az ő érkezésének bűvöletében él. Mi, művészek ezt a lélek mágiájának nevezzük, és ecsettel álmodjuk a vászonra. Nem szóltunk egy szót sem. Anyám a torkát köszörülte, és nem kínálta hellyel, kávéval sem, pedig az még a kéményseprőnek is kijárt. Rózsika nem is adott több időt a töprengésre, feltérdelt a kanapéra, úgy, ahogy jött, citromsárga ballonkabátban, csizmástul, hogy pontosan oda illessze a festményét, ahova képzelte. És ott megtartotta. Hoznál, angyalom, egy szöget meg egy kalapácsot? Nem hoznék, válaszoltam. Anyám megerősítette: nem kell ide se szög, se kalapács. Láttam rajta, hogy nagyon megdöbbentette a kép. Holott egyértelmű volt, hogy mit ábrázol. De a festmény valahogy mégis tolakodóan feszült elénk. Rózsika kitartóan tartotta a képet, közben egyre erőszakosabban sorolta érveit. Le sem vettem a szemem a festményről: egy anya feküdt hanyatt egy ágyon, a feje a párnán, a szeme lehunyva, és egy csecsemő mászott a hasán felfelé, vagy feküdt a mellén, nem lehetett pontosan kivenni, esetleg szopott, amit egy rózsaszín lepel jótékonyan eltakart. Ezt nem tudtam eldönteni, mert Rózsika képi megfogalmazásában elég bizonytalanok voltak az ábrázolások. Még a fák árnyéka sem egyfelé nyúlt el, mindig ezen kuncogtam, ha megláttam valamelyik képén. Az emberi gesztusokat, mozdulatokat pedig végképp nem találta el. Egy csokor árvácskát vagy nefelejcset kénytelen-kelletlen elfogadtunk volna tőle, üsse kő, elfér az előszobában, de ez a kiterített nő ezzel a sírós csecsemővel, melynek csak a kerek kikandikáló popsija volt egyértelműen beazonosítható, mint aki seggel mászik ki a képből, ettől nagyon bizarrul festett.
