Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
75 talán ad még a mi Istenünk más feladatokat is, amelyeknél a szerzett tapasztalatokat felhasználhatom, de egyelőre annak is örülni kell, hogy ezt adta ebben a szomorú világban.” (1936. jan. 22.) Pár hónappal később pedig – továbbra is saját hibáját ostorozva – így írt: „Az életben egyszer adódik ilyen alkalom”, s ezért nem lett volna szabad engednie magát befolyásoltatni (1936. ápr. 16.). Mindkét levél arról árulkodik, hogy Kner Imre kiadói érzéke tökéletesen működött, tudta, hogy mi az a mű, amit elősegített. De miért volt nehéz tipográfiai feladat a Haggáda elkészítése? A laikus, aki nem igazán jártas a könyvművészetben, azt gondolhatná, feladat: feladat. Kner jó nyomdász volt, a Haggáda előállításával teljesítette az előtte álló feladatot, a szokott szintjén, s – kész. A Haggáda egy profi tipográfus profi munkája, nincs mit magyarázni rajta. Kner csakugyan abszolút profi volt, saját normái szerint: mesterember , akiben a „mester” és a „művész” még szétválaszthatatlan egységet alkotott. A feladat azonban számára sem volt szokványos: két nagyon különböző olvasási módot jelentő betűanyagot kellett egyetlen, értelmi és vizuális egységbe foglalnia. A döntő kérdést október 23-án fogalmazta meg: „A héber betűk beérkeztek. Kérdés: hátulról, zsidóul kezdjük-e a könyvet, vagy elölről, magyarul?” A problémát már a könyv megjelenése után maga Naményi nyilvánosan így exponálta: „Ennek a könyvnek előállítása eddig még sehol a világon maradéktalanul meg nem oldott probléma elé állította a könyvnyomtatót. A könyv nagyobbik része ugyanis magyar szövegű, Bodoni Antiquával szedetett; a kisebbik része héber. A megoldandó probléma tehát az volt, hogy a balról jobbra haladó magyar írás és a jobbról balra haladó héber szöveg harmóniába hozassék és anélkül, hogy egyik vagy másik háttérbe szoruljon, és a héber betűk dekoratív hatását kellőképpen kihasználjuk. A problémát egyrészről a héber betűtípusoknak és grádusának helyes megválasztásával (Első Magyar Betűöntöde Meruba betűje) érte el Kner Imre, másrészt pedig a könyv egész szedésének középre zárásával.” „Minden egyes oldalpár olyan tökéletes tükörképet ad, hogy a szedés harmonikus egységének mintaképe lehet.” (Naményi 1937: 11–12.) S még valami. A hagyomány történetében otthonos mai kutató, akinek nyelvismerete is megvan a héber szövegek olvasásához, úgy ítéli meg, a gyomai Haggáda tipográfiai megoldásai a héber szövegek elhelyezését illetően is magas fokú értésről árulkodnak. Megvan a tipográfia és a szöveg hagyomány igényelte összhangja. 2 A könyv jól sikerült. Tudós méltatója több összefüggésben is sort kerít minősítésére. Egy másik magyarországi teljesítménnyel, az úgynevezett OMZSA–Haggádával (1942) összevetve azt hangsúlyozza: „A Kner Haggáda eredeti mű.” Tipográfiai megoldásait mérlegelve könyvművészeti értékeit emeli ki: „És a Haggáda Kner-könyv lett mégis, sőt jellegzetesen Kner-könyv: számomra a legszebbek egyike. Igazi klasszikus mű: a szecesz szió érett benne klasszikussá; majdhogynem klasszicizmussá. Kner haggádája a meghaladott (vagy megtagadott) szecesszió klasszikusa – s a többi haggádától ebben különbözik.” Majd általánosítva: „Kner haggádájának van arca, van szelleme, van stílusa. Nem tucatkönyv, mint a haggádák legtöbbje: egyszeri, egyedi, személyes alkotás.” (Komoróczy 1993: 3., 2. és 4.) Nem is véletlen, hogy a szakmai szleng Kner nevével kapcsolja össze, és Kner haggádájaként emlegeti, jóllehet magában a könyvben a könyvművész „nyomtatómester” neve egyetlen egyszer sem fordul elő. És az is a kivételes teljesítmény elismerése, hogy utóbb, 1993-ban hasonmás kiadásban is közreadták, megtoldva egy alapos és részletes kísérőtanulmánnyal. Aki pedig a kulturális ritkaságok iránti érdeklődéssel, de speciális judaisztikai fölkészültség nélkül, mint laikus könyvszerető ember veszi kezébe, nem tudja kivonni magát a betűművészet e remekének hatása alól. A nem „értett”, csak
