Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Lengyel András: A Naményi–Kner-féle Haggáda (Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés)
73 Lengyel András A Naményi–Kner-féle Haggáda Rítus, „liberális” hagyományértelmezés és veszélyjelzés Lél simurim (Ex, 12, 42) 1 A gyomai Kner Nyomdában 1936 januárjában egy különleges könyv készült el, egy Haggáda. A könyv különlegessége több tényezőből fakad. A haggáda voltaképpen szertartáskönyv, egy olyan zsidó ünnep „forgatókönyve”, amely a rítus leírása közben az elbeszélendő hagyományt is rögzíti. A gyomai Haggáda önmeghatározása szerint: „Beszélj: ez az Írás parancsa. Innét a neve a könyvnek, amelyet ma olvasunk: haggáda , elbeszélés.” (20.) Funkciója így kettős; a hagyomány megőrzése és továbbadása, azaz ébrentartása, illetve az előbbivel szoros összefüggésben az identitás fönntartása, aktualizálása és megerősítése. De különlegessége létmódja paradoxitásából is adódik. A haggáda írásban, sőt nyomtatásban is rögzített szöveg, de mint az orális hagyomány-továbbadás esetében is történik, ez is megőrizte variálhatósága lehetőségét. A haggáda-bibliográfiák igen sok haggáda létét regisztrálják, kézírásosokat is és nyomtatottakat is, de ezek nem ugyanannak a szövegnek a szolgai másolatai; a történeti és geográfiai különbségek lenyomatai kimutathatók bennük. S ez döntő dolog; a hagyomány az értelmezés kegyelméből él, az értelmezők viszont, értelemszerűen, korok és történeti régiók, sőt nyelvek szerint is változnak, s így maga a hagyomány is módosul. Ebben az összefüggésben a zsidó hagyomány létmódjának lényege mutatkozik meg. Egy nagyon régi, sikeres hagyomány fönnmaradásának és (történeti) alkalmazkodásának titka. De a gyomai Haggáda esetében nemcsak a műfajból adódik a különlegesség, hanem a műfaj „itt és most” realizálásából is. Ez már (s még) ugyanis magyar Haggáda. Ezt a magyarországi judaisztika jelenlegi legnagyobb alakja, Komoróczy Géza észre is vette, s expressis verbis kimondta: az ötlet fölvetője, Naményi Ernő (1888–1957) „egy Magyar Haggádát akart csinálni”; majd, ezt részletezve, így folytatta: „művészi értékű haggádát akart csinálni, s művészet mindig az eleven, kortársi művészet. Naményi igénye polgári igény volt, a magyar kultúrában otthon lévő, és a zsidó hagyományt ezen a magyarországin belül fenntartó művelt polgár igénye. A modern művészet a két világháború közötti Magyarországon, legalább részben, zsidó társadalmi közeghez kötődött, a művészek is, a megrendelők is zsidók voltak, történetesen, de nem zsidó művészetet akartak, hanem jó és modern (vagy éppen jó és modern magyar) művészetet. Az emancipáció és – részben – asszimiláció kijelölte úton ez a polgárság, a zsidó hagyomány felől nézve, már nem zsidó volt: szinte csak, egy mai kifejezéssel élve, zsidó jellegű .” (Komoróczy 1993: 21–22.) A gyomai Haggáda e paradoxonának nagyon különböző következményei vannak. Itt, a könyv karakterizálásához, elegendő csak néhányat megemlíteni. Mindenekelőtt, a szöveg kétnyelvű, héber és magyar, de viszonyuk nem az azonosság, hanem a komplementari-
