Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Szmeskó Gábor: A távolság közelében II. (A transzcendencia lehetősége Pilinszky János költészetében)
50 ként való meghatározottság – poétikai szempontból Pilinszky sajátos és végül megíratlan önéletrajzának alapszövetének is tekinthető.25 Bende József felhívta rá a figyelmet, hogy ez a külső, leggyakrabban egyes szám harmadik személyű elbeszélőt feltételező szövegalakítási mód, már a 60-as évek környékén keletkezett háborús tapasztalatokról beszámoló szövegekben is megjelenik.26 Sőt az 1946-ban publikált, s a Harmadnapon kötetet nyitó Parafrázis még határozottabban illeszkedik ebbe a logikába. A Parafrázis könnyen olvasható az Oltáriszentségben kiosztott, megevett Jézus önreflexiójaként, s így megelőlegzi a Monstrancia perspektíváját. Azonban érdemes arra az alapvető különbségre felhívni a figyelmet, hogy a Monstrancia beszélőjének grammatikai jelöltsége felszámolódik, míg az előbb említett szövegek nem mutatnak érzékenységet arra, hogy grammatikai szinten is hordozzák a Másik tekintetének átalakító terhét.27 „s fölmutatta a napot” Olvasatomban a kiválasztott versek közül az Így teltek napjaink az egyetlen, amely a mutatkozó jelenlétét egyértelműen állítja. A szöveg felvonultatja a korábbi versek motívumait: „Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.” A tél, a lépkedés, a betemetett tabernákulum mind olyan elemek, amelyek az előző szakaszokban tárgyalt versekben megjelentek. Az Ahogyan csak ban negatív konnotáció nélkül szereplő „éjféli Úrfölmutatás ” ebben a versben már a fölmutatás aktusát biztosító igével,28 és az Oltáriszentség metaforikus leírásával egészül ki. Pilinszky köteteiben ez az utolsó vers, amely a választott tematikához tartozik, s ez jut el az Oltáriszentség jelölhetőségében a legtovább. Nem gondolom, hogy radikálisan más úton mozogna, mint az eddig olvasott szövegek, csupán levonja azokat a következményeket, amelyeket eddig is láttunk: A mutatkozás körültapogatására az adott történelmi tapasztalat figyelembevételével lehet vállalkozni, így jelenik meg a „golyók nyoma ” és a „ kisírt szem ” vagy a megbékélés vágya. A Tabernákulum, Ahogyan csak , Szent lator , Merre, hogyan? útkereső megnyilvánulásai, ame lyekben a lírai én vagy nem szerepelt, vagy nem jutott el céljához itt sem tűnik képesnek az egyértelmű kapcsolatteremtésre az Oltáriszentséggel. Az Így teltek napjaink idézett részletének elbeszélője a közösség (T/1) szemszögéből beszéli el, hogy a „kisfiú ” a beszé lőhöz hasonló szereplő (l. korábban „mi gyerekek ”), vagyis nem egy idegen, hanem valaki közülünk teszi meg azt, amire a korábbi versek tapasztalata szerint nem volt lehetőség. Az Oltáriszentség hivatalos megnevezésének elhagyása, s a látott képi megjelenítésének újrakezdődő leírása, értelmezése a hasonlatokon keresztül újra aláhúzza a befogadásban 25 Pilinszky János, Önéletrajzaim , szerk. Bende József, Bp., Magvető, 2021. 26 Vö. a Juhász Anna Irodalmi szalon Pilinszky 100 11. videójában hallgatható könyvbemutatóval. 27 Sajnos fejlődéselvű logikánk elvárását nem elégíthetjük ki azzal, hogy azt állít juk, a Pilinszkylíra az elszemélytelenedés felé tart a kezdetektől a kései líráig. A Weil-hatástól talán várnánk, hogy a dekreáció fogalma kapcsán meghozza ezt a gyümölcsöt, azonban tapasztalataim szerint a kései Pilinszky-líra beszélője nagyon változatosan (nem) határozza meg magát. 28 Tóth Péter Pál idézett tanulmányában a Félmúlt , és a Hommage a Paul Verlaine című versben is felismerni véli a felmutatás aktusát. Számomra meggyőzőbb az utóbbi szöveg bevonása, főként a „hamunéma ” kifejezés elemzésével. Vö. Uő., Behorpadt szentségtartó... , i. m., 62.
