Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Egressy Zoltán: Csak a reggeltül félek
7 Csak a reggeltül félek, föl tudok-e majd kelni. Köll hoznom egy kis vizet, meg az ágyamat is meg köll még csinyálni. Igen elgyöngültem, a fejem szédül, olyan gyorsan gyünnek ám a bajok, mint a hétrosseb. Milyen gyorsan lettem ilyen szar! De én vótam a bűnös, mér akartam hátrakecmeregni? Nem mondom meg a fiaméknak, mer begorombulnak ám, ha megtudják. Mondaná a magáét a fiam, hogy minek kecmergek. Meg van mondva nekem, hogy ne csinyáljak semmit. De hát ez történt. Csak azt nem tudom, most hogyan kepesztetek innen föl. Hiába imádkoztam máma is ilyen sokat, mégis így jártam. Olyan fájdalmam vót, amikor úgy járt a lábam, hogy az kibírhatatlan. Aztán most félek, ha kimenek, és megint rosszul lépek, hogyan lesz. * * * Nem jó világom van, egész nap fekszek. Kenyegetem a lábam, meg bevettem ilyen algoizét, már szűnt belőle a fájás, de azér csak fáj. Telefonáltam a menyemékhez, nem veszik föl. Nem vótak ma itt. Hogy aztán merre, hogyan vannak, nem tudom. Van egy kis pirítottféle krumplim, meg rántott leves, de ahho köllene kenyér. A fagyasztóba szokott lenni, most meg nincs. Nincs se kenyerem, se kiflim, semmi. Minden elfogyott. Akkor meg mit csinyálok a világba? Reggel egy kiflim még vót, azt ilyen májkrémmel kenytem meg, de a rántott leveshez nincs, amit tegyek bele. A pirított krumplihoz van három szálkás husi, azt nem szeretem. Azt gondoltam, gyünnek ma, aztán a fiam fölbontja majd az üveget is. Fölbontottam késsel. Csak annyira félek, mer egyszer a kezembe böktem azt a kést, aztán nemigen állt el a vér, gyütt, mint a hétrosseb. De ma sikerült. Mer csak úgy nem tudom, letekerni, nincs annyi erő a kezembe. Most egy kicsit jobban vagyok. Kinn üddögeltem, imádkozgattam, még éneköltem is. Hármat is. Három szép éneket. Kezdődik az ének, az ő fölségének. Meg ami akkor vót, mikor az uramat temették. Szerette ő is. Hogy van az én szerelmetes Jézus Krisztusom. Hosszú versek ezek, de emlékszek rájuk. Jaj, előkaparnám a papát, csak tudnám. Mikor abba vótam, semmi hiányom nem vót. Minden jó vót. Azóta meg nincs semmi, senki, sehun se. De hát mit csinyáljak? Majd egyszer vége lesz mindennek, csak elég sokat vár rám szegényem. Meg még mennyit köll várnia? Ki tudja, talán már sokat nem. Mintha úgy venném észre, mindennap mintha gyöngébb lennék. Igen elbangultam. Igen nagy fájdalmaim vótak. Nem csak a járástul történt. Nem arra hátra mentem ám. Hanem az eperhö. Itt ezt az epret a fiam nem kaszálta le, aztán annyira fölnőtte a szulák, ki akartam húzkodni. Azután ahogy a fát akartam megkerülni, a járókával együtt bukfenc. Még ha az eperre esek, tűrhető lett vóna, de a fának a tövéhö estem. Ott lett a baj. De hogy mér is mentem én oda? A fiamnak hogy mondanám meg, kiabálna velem. Többet nem próbálkozok, a világért se. Csak annyira bennem van, hogy szeretnék csinyálni valamit. Azér föl tudtam tápászkodni, még jó, hogy velem vót a járóka. Nem mondom meg a lányomnak se, az is kiabál akkor velem. Mer meg van magyarázva, hogy ne menjek, nem muszáj, én meg nem akarok hinni magamnak, aztán csak megvan a baj.
