Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Komálovics Zoltán: A vendéglét mint poétikai tapasztalat (Villányi László: mindenek előtt)
132 Komálovics Zoltán A vendéglét mint poétikai tapasztalat Villányi László: mindenek előtt A költői világukat olyan tudatossággal építő szerzők esetében, mint Villányi László, nem lehet haszontalan egy-egy kötet poétikai valóságának feltérképezését a kötetcím vizsgálatával kezdeni. Ez a tájékozódási irány a 2020-ban a Kalligram Kiadónál megjelent mindenek előtt című kiadvány esetében is önmagán messze túlmutató következmények kirajzolódását teszi lehetővé. A lehetséges belátások közül talán a cím általi temporális pozicionálás lehet a legfontosabb. Véleményünk szerint a mai magyar költészetben Villányi László vonja be az időiséget a legrafináltabb, legösszetettebb módon a poétikate remtés költői praxis á ba. Ennek a praxisnak egy izgalmas esetével állunk szemben most is, amikor a pályája lezárása felé haladó költő új kötetének a mindenek előtt címet adja, hiszen a szintagma időhatározó-szóként valamiféle előzménynélküliséget fejez ki, és olyan idő pozíciót jelöl, amihez logikailag csak az utániság jövőidejűsége rendelhető . Nyilvánvaló, hogy a szerző biográfiai énjének a mindenek után időhatározás adná a hiteles beszédpozíciót, ám Villányi költészetének már jó ideje egyik alaphorizontja éppen a biográfiai én esztétikai érvénytelenítése. A címben tetten érhető „felülírás” ilyen módon egyszerre leképezi és beígéri a versekben megjelenő énalakzat megfoghatatlanságát és rögzíthetetlenségét. A címben kódolt temporális metabolé egyfelől a szerzői én saját idejéből való tudatos kiírásának trópusa, másfelől az egész kötetet az irónia sajátos jelentésrendjébe helyezi. Ezekkel a poétikai felfüggesztésekkel Villányi egyszerre le is mond a pozicionálisan szinte kínálkozó összegzés, szintézisteremtő visszatekintés költői magatartásformáiról, nagy hagyományú gesztusairól. Így a kötetben a nézőpontok összetett, egymást gyakran idézőjelbe tevő optikája nem a konvergencia törvényének engedelmeskedik, sőt mintha egyfajta szándékolt divergencia vagy heteronomitás szervezné az amúgy feszes, ismétlődő formaképet mutató darabokat. A kivetettség vagy felfüggesztettség alakzatait érvényesítő poétikai tér már a kötet nyitóversében hangsúlyosan megrajzolt koordinátákkal jelenik meg: „Mint amikor megmoz dult a föld, s csak annyit érzékeltél, / hogy benned is bizonytalanná vált minden abban a / néhány másodpercben. Így élsz évek óta.” A Kosztolányi Szegény kisgyermek ét poétikai játéktérbe hozó allúzió a lírai beszédnek arra az ősi funkciójára vonatkozó utalásként olvasható, melyben a lírai artikuláció a pillanat és az örökkévalóság keresztmetszetébe rögzül. Az „egy percre megfogom, ami örök” kosztolányis gondolata valójában a lírai beszéd poétikai alapgesztusa. A líra ugyanis, amennyiben érzelemartikuláció, eredendően kötődik a pillanathoz, az idő elemi részecskéihez, melyeket az ember időtudata ugyan összefüggő sorozattá rendez, a líra azonban újra és újra az élet kitü ntetett, nagy pillanatainak önálló érvényességét mondja ki. A kitü ntetett pillanat mindig kibillentett pillanat, az óra semleges idejének felfüggesztése – amikor megmozdul a föld.
