Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról XI.
98 megélhetés lehetetlensége elkomorítja. Még szomorúbb arra gondolni, ami a múltban rossz választásnak, megvalósulatlan lehetőségnek bizonyult. Végül is a halál szabadít meg kínzó megoldhatatlan problémáktól is, a múlt gyötrő emlékétől is. Mivel apám naplójában több velem kapcsolatos esemény is előkerül, kiállítások, utazások, fontosabb munkák, hazalátogatások, akár a saját életem is összerakható lenne a kiszemezett idézetekből. Nem törekszem rá, de elkerülni sem tudom, hogy egyre többször tűnjek föl legalább a mellékszereplők sorában. 1986. szept. 4. (hétfő) Múlt hét péntekjén elbúcsúztattak az iskolától. Ironikus-önironikus modorban válaszoltam: nincs szükség temetői áhítatra, vissza fogok járni. Nem voltam én olyan kiváló, csak túlértékeltek (’56)... Napjaim még mindig nem alakultak ki, hol ebbe kapok, hol abba, most épp Istvánnak fordítok olaszból. (Vajon mit? Nem emlékszem.) Olvasmány: Pálóczi Horváth Lajos: Álompákász. Egy dzsentri gyermekkora Szept. 26. (péntek) Valamelyik nap Szepi is volt itt, a könyv még mindig nincs nyomdában... Nem is lesz. Dénes Zsófia életrajzáról van szó. Szepi, azaz Szalatnyay József festőművész 1985-ben bízta meg apámat, hogy feleségéről, az akkor éppen százéves „Zsuka” életéről könyvet írjon. A leginkább Ady Endre menyasszonyaként és Ady-emlékek közreadójaként ismert, de íróként és újságíróként is jelentős személyiség fő műve, „nagyregénye” kétségtelenül az élete volt. A személyes ismeretségen kívül alighanem azért esett apámra a választás, mert Vitályos Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfiája óta (MTA, 1972) Ady-szakértőnek számított, illetve kutatásai során többször is kapcsolatba került Dénes Zsófiával. A szellemi frissességét utolsó napjaiig megőrző hölgy természetesen segítette a róla szóló könyv munkálatait, 1986 áprilisában el is olvasta a szöveget, megjegyzéseket fűzött hozzá, kiegészítéseket, pontosításokat javasolt, amelyek alapján apám át is dolgozta azt. A honoráriumról szóló nyugta megmaradt, Szalatnyay „Szepi” 1985 és 87 között 35 ezer forintot fizetett apámnak, azzal egészítve ki a tiszteletdíjat, hogy portrét rajzolt a szüleimről, majd a felesége halálát követő napokban fölkereste őket egy szép, szívet formázó cserép tintatartóval, amelyet elmondása szerint „Zsuka” testált apámra, s amelyet eredetileg még Ady ajándékozott neki. Hamarosan a harminc évvel fiatalabb férj is megbetegedett, majd meghalt (1994), örökösök, akik a könyv kiadását forszírozhatták vagy finanszírozhatták volna, nem maradtak, de a rendszerváltás sem igazán kedvezett a könyv kiadásának, hiszen az írónőben (aki Gyalog a baloldalon címmel publikálta emlékeit) a kultúrpolitika az előző kommunista rendszer képviselőjét látta. A 130 oldalas gépiratot most én őrzöm, a szöveg végén található 106 tételből álló képlista anyagát pedig a kecskeméti múzeum (apám és Szepi helyezték el ott). Olvasmány: Vári Attila: Volt egyszer egy város. Barta János: A pálya ívei, Schöpflin Aladár: Mikszáth. Okt. 22. (szerda) 20-án a Pannóniában Szoboszlay Péter filmjeit láttam. Jók, van mondanivalójuk... Miket láthattál, apu? Számomra a legemlékezetesebbek a Sós lötty , a Rend a házban, a Hé, te! , a Történet N-ről , a Hogyan kerül Eszter az asztalra? Péter a tanárom volt az Iparművészetin, aztán kollégám, sőt munkatársam a pesti Pannóniában. ’81-ben költözött Kecskemétre, s lett a Mikulás Ferenc vezette stúdió rendezője. Örültem, hogy keresték egymás társaságát, és talán részem is volt benne, hogy összebarátkoztak. Belekezdtem az ÚMIL munkálataiba... Az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztéséről van szó. Hosszadalmas munka volt, amely a szerzőtársak megbízhatatlansága, olykor cserélődése miatt nyúlt, mint a rétestészta, és apám nagyon unta. Előny volt viszont, hogy gyakran kellett miatta Pestre utaznia, s olyankor bennünket is meglátogatott Budakeszin, sőt néha nálunk is aludt. Olvasmány: Z. Szabó László: Kazinczy.
