Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról XI.
91 Megkeresem apám kritikáját, tényleg nincs benne köszönet, hacsak azt az utalást nem tekintem dicséretnek, hogy a korábbi tankönyvekre jellemző egyoldalú, vulgarizáló irodalomszemlélet ellenében jött létre. A jeles irodalomtudósok (Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László, Zemplényi Ferenc) által írt művet a gyakorló tanár szemszögéből próbálta megítélni: „...inkább a modern irodalomtudomány eszközeivel, fogalmaival, gyakran csak terminusaival ismerteti meg a tanulókat, mint magukkal a művekkel.” A vádakra Szegedy-Maszák próbált válaszolni, ám az indulatos ellentámadásnak szánt cikket sokkal inkább beismerésként olvasom: „Orosz László... irodalomtörténeti munkáit ismervén, számomra nyilvánvaló, hogy elképzeléseink igen távol állnak egymástól, mégis bevallhatom: az Irodalom a gimnázium II. osztálya számára című legutóbbi kiadvány az én eszményeimtől is nagyon különbözik.” A „nagyon különböző” elképzelések előrevetíthetik a „Spenót” ellenében Szegedy-Maszák által szerkesztett, és 2007-ben kiadott A magyar irodalom történetei című háromkötetes összegzést. Az iménti idézet – keményebben írtam, mint okos volt – után nem csoda, hogy nem szerepel apám neve a 134 szerző között (nota bene a hivatkozások közül mégsem lehetett negligálni). ’83 szeptemberében Bánkon voltam a beregszásziak találkozóján. Igazában nem éreztem jól magamat a búsongó, sírva vigadó hangulatban. István vitt ki Bánkra, Lator Laci bátyjáék (Makón laknak) hoztak haza. Októberben Évával egy hetet az Alacsony-Tátrában, Chopokon töltöttünk szakszervezeti beutalóval. Jártunk a Magas-Tátrában is, az Alacsony-Tátra szép, a Magas-Tátra azonban, a Csorba-tó meg a Lomnici-csúcs fenséges. ’84 májusában tantestületi kirándulás: Mezőkövesd, Szerencs, Sárospatak, Széphalom, Füzér, Telkibánya, Hollóháza, Monok. Számomra azért emlékezetes, mert már Szerencsen, az autóbuszról leszállva kificamodott a bokám. Végigsántikáltam ugyan az utat, s úgy gondoltam, egy-két nap pihentetés után semmi bajom sem lesz, itthon azonban gipszcsizmát kaptam, s viseltem egy hónapig. Ó, ezt jól ismerem, én történetesen a Flórika néni által szervezett erdélyi túrát bicegtem végig kificamodott bokával (az indulás napja előtt, foci közben fordult ki a lábam). Na persze korántsem ez volt a legkeményebb focibalesetem. Valamikor, a nyolcvanas évek táján lehetett az is, egy komoly csapattal játszottunk mi, a budakeszi amatőrök. Egy reménytelennek látszó beadást háttal állva, magasra felugorva próbáltam kapura ollózni. Úgy értem földet, hogy a jobb könyököm kiugrott a helyéről, s majdnem a vállamig szaladt. (Ráadásul gól sem lett a dologból.) Csúnyán nézhettem ki, mert a meccs egyik nézője, Pálfi Gyuri grafikus barátom beültetett a Trabantjába és levitt a János kórházba, ahol valahogy helyrerángatták a karom, s befektettek egy kórterembe. Az azonnali ellátás, a profi érzéstelenítés, sőt a friss matrac, a lepedő, a párna alighanem annak volt köszönhető, hogy Gyuri akkoriban egy orvosi táskában tartotta a grafikai eszközeit – tollakkal, ceruzákkal, vonalzókkal, körzőkkel volt tele – a kórházban viszont azt hitték, egy igazi „kolléga” vitt be, vagyis protekciósként láttak el. Aggódva figyeltek, ami olykor ijesztő volt, különösen, amikor egy szigorú arcú professzor szólt, azonnal jelezzem, ha zsibbadni kezdene a karom, mert akkor amputációra lesz szükség. ’84 őszétől Andi tanítani kezdett a főiskola gyakorlóiskolájában, Lajos újságíró lett. Mindketten folytatták a magyar szakot az egyetemen, meg is szerezték ’85-ben – szép sikerrel – a középiskolai tanári diplomát. Míg tanultak, azt hiszem, jó hatással voltak egymásra. Andi lehetett a szorgalmasabb, rendszeresebb, de kevesebb önbizalmú. Egyetemi szakdolgozata, Dsida Psalmus Hungaricusának elemzése, megítélésem szerint kitűnő munka. (...) A pszichológiai intézetben demonstrátorként dolgozott, népköztársasági ösztöndíjat kapott, egyetemi fölvételire készített fel gyerekeket. Azonkívül, hogy nincs önbizalma, az vele a baj, hogy nem tud dönteni, mivel is akar foglalkozni. Szerintem semmivel sem tehetségtelenebb, mint a bátyja, s gondolkodása és érzésvilága közelebb áll az enyémhez, mint Istváné.
