Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Karikó Katalin: A nehézségekről (A Géczi Jánossal folytatott beszélgetéssorozatból)
75 érhetünk el ezen a területen, de nem sejtettem, hogy a további 20–30 évben sem leljük fel a jó vírusellenes anyagot. A problémát az jelenti, hogy az RNS-t nehéz bevinni a sejtbe, mert a sejt negatív, az RNS is negatív töltetű, és ha rá is tesszük az RNS-t a sejtre, az nem hatol bele. A probléma megoldási lehetőségei a szegedi éveim alatt végig az agyamban motoszkáltak. Aztán elveszítettem az állásomat, hiszen nem kaptunk a kutatáshoz támogatást, 1985-ben el kellett az intézetből jönnöm. Azok közé tartoztam az SZBK-ban, aki valójában nem akart sehova sem lépni, olyan jól éreztem ott magam. Mások arról beszéltek, hogy valamelyik amerikai államba készülnek. Azt sem tudtam akkor, hogy hol van Karolina! Kalifornia elhelyezkedését az Államokban éppenséggel ismertem, de nem izgatott az ottani lehetőség. Így aztán Európában igyekeztem állást lelni, olyat, ahol a kutatók ugyanezzel a kis RNS-molekulával foglalkoznak. Magyarországon rutinállás kínálkozott volna, már ha nekem is lenne kedvem hozzá. De úgy véltem, hogy ennél többre lennék képes. Sokfelé próbálkoztam, arrafelé mentem, ahol nagyobbak a kihívások – végül el kellett jönnöm Európából, egészen Philadelphiáig. Olyanokkal kerülhettem közös csoportba, akik ezt a kis antivirális molekulát kutatták. Úgyhogy az RNS iránti heves érdeklődésem megmaradhatott. Végül 1986-ban bekerültem egy klinikai kísérletbe. A HIV-1-et, ahogy Magyarországon mondják, az AIDS-betegséget okozó vírust kutattuk. Akkortájt, aki megfertőződött ezzel a vírussal, az mindenképpen bele is halt. Klinikai körülmények között elkezdtük dupla szálú RNS-sel kezelni a pácienseket. Sajnos az interferon mechanizmusai nem segítettek a betegeknek, az elképzelés nem igazolódott, a dolog nem működött. Életem során, az SZBK-s kezdettől máig olyan kollégák vettek körül, akik más területen dolgoznak, mint én. Meg kellett találnunk a közös pontokat, hogy szót értsünk, hogy jó irányba haladjon a közös kutatás. A szerves kémikusok között én voltam a virológus; amikor elkerültem Amerikába, körülöttem kardiológusok tevékenykedtek, s én lettem a molekuláris biológus. Ilyen környezetben össze kellett szednem magam, keresni a tudásunk közös pontjait és a fókuszát. A különböző területekről érkező kutatók közössége előnnyel rendelkezik: tanulunk a másiktól. Én is segítettem őket, hogy megismerjék, vagy legalább értsék azt a területet, amiről nagyobb az ismeretem, ugyanakkor megvolt a lehetősége, ha valamit nem értettem vagy nem tudtam a magam területéről, és másokat nem tudtam erről kérdezni, a saját ismerethiányomnak magam nézzek utána, egyedül leljem fel azokat a forrásokat, részleteket, amelyekből össze lehetne az egészet állítani. Megtanultam, hogyan szerezzem be az információkat. Az RNS területén mindig fölbuzdultam, hogy alaposabban, minél szerteágazóbban megértsek egy-egy területet. Mi az, ami elkötelezett az RNS-kutatás mellett? RNS-sel dolgoztam 1978-tól kezdve, elegendő tudásom volt arról, hogy miként érdemes kémiailag, enzimatikusan RNS-t előállítani. Az összes RNS-sel kapcsolatos enzimet ismertem, nemcsak azokat, amelyek módosítják, hanem az erenázokat is, amelyek felaprítják; továbbá mindazt, hogy hol fordulnak elő, illetve hogy miként gátolják az erenázokat. Ugyanakkor ismertem a nukleozidok sorsát, azt, hogy amikor fölaprítják az RNS-t, mi lesz belőlük. A nukleotidok mind eltávoznak a sejtekből! Azt,
