Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Füzi László: Az indulás évei (Töredékek a fiatal Buda Ferencről)
37 taztam Debrecenbe. Azóta is eszembe-eszembe jut néha: ahogy Téged – mint írod – »az ifjúság szerelem utáni vágyakozása« tartott meg halottak közt is az élők sorában, úgy engem voltaképp a pillanatnyi pénzzavar prózai kényszere fosztott meg a korai halál kínálkozó esélyeitől. (Meg kell említenem mindazonáltal, hogy a tulajdon halálomat az idő tájt s még jó sokáig – hozzád hasonlóképp s természetesen – én sem hittem el.) Hétfőről keddre virradólag szálltam le a vonatról, s délelőtt tízkor nálunk már el is kezdődött a forradalom. Este: kézifegyverekből sortűz a tömegre, két halott, sebesültek tucatjai. Ennyivel aznap Debrecen megúszta...” A forradalommal való találkozást, még Pesten, elkerülte úgy, hogy akkor, amikor felült a vonatra, még senki nem tudta, hogy másnap kitör majd a „forradalom” – másnap reggel azonban már találkozott vele – Debrecenben. Ott volt a tüntetéseken: „Nem tudom, vajon most leírhatom-e a többi jelenlévő nevében, de ekkor úgy éreztem, hogy mindenkit átjárt az érzés: e nappal valami új kezdődött, valami jobb, tisztább s igazabb a tegnapinál, tegnapelőttinél. S ezt az érzést – legalábbis számomra még nem árnyékolták be baljós jelek” – írja majd évtizedekkel később. Aztán jelentkezett a nemzetőrségbe, Kemény Géza barátjával (szintén írt verseket) fegyverrel a kézben figyelték, hogy vonulnak az orosz katonák nyugat felé. November 3-án (a születésnapja ez) az apja hazahívta, nem mehetek, mondta, szolgálatban vagyok. November 4-én az egyetem épületében már az orosz katonák előtt le kellett rakniuk a fegyvert, aztán a tolongásból félrehúzódva Nagy Zoltán barátjával sikerült elhagyniuk az egyetem épületét. Verset október 23. és november 4. között nem írt, november 5-től február közepéig, amíg a tanítás újra nem indult az egyetemen, ahogy mondja, másfél kötetnyi verset írt. „Mindaz, ami (...) keresztülzuhogott rajtam, a magam belső visszhangjaival-válaszaival együtt, csak a november negyedikének hajnalát követő csendes, ám egyben túlnyomásos időszakban kezdett verssé, versekké rendeződni. Verseim – más közlési mód híján – kézzel írt papírlapokon, álnév alatt, kézről kézre, majdhogynem szájról szájra terjedtek. A terjesztés mindenféle szervezettség, konspiráció, sőt előzetes megbeszélés nélkül történt: egy-egy újonnan elkészült darabbal kiballagtam az ideig-óráig még nyitva tartó kisebbik diákotthonba, s felolvastam ott veszteglő vidéki diáktársaimnak. Náluk hagytam a kéziratot is. A hallgatóság, illetve az olvasók létszáma s összetétele napról napra változott, így november közepéig-végéig – amikor is a megüresedett diákotthon hosszabb időre bezárta ajtaját – verseim sokak kezébe eljutottak. Tudtam, hogy amit cselekszem, nem épp kockázat nélkül való. A szovjet tankok és katonák jelenléte, a november negyedikei ágyúzások városbeli nyomai, a sorozatos letartóztatások és verések hírei, a volt ávósokból s egyéb szedett-vedett népségből verbuvált karhatalmi alakulatok – a »Kádár-leventék« – örökös portyázásai kevés jóval biztattak. Ám azért csak folytattam az írást, s amíg lehetett, a terjesztést is a magam módján. Bornemissza Péterrel szólva talán még az oldalamon is kifakadozott volna a szó, ha le nem írom s tovább nem adom.” A „másfél kötetnyi” versből hármat ismerünk, a Rend, a Tizenöt-húszéve halot tak és a Pesten esik a hó címűeket, ezek lesznek azok, amelyeknek a terjesztéséért felelősségre vonják majd.
