Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Füzi László: Az indulás évei (Töredékek a fiatal Buda Ferencről)
36 annyi más, néha kicsinyes emberi bosszúk mellett a kül- és belpolitikai helyzet meghatározottságában... Ebbe a történéssorba lépett bele Buda Ferenc is, annyi más társához hasonlóan kezdetben szemlélőként, tüntetőként, a történések átélőjeként, később cselekvőként – az írást (versekről van szó), azok terjesztését és vállalását az erőszakszervezettel szemben mindenképpen cselekvésnek kell tartanunk. Addig, amíg mindez megtörténik majd, az a fiatalember, akinek a tájékozódásáról, szellemi érdeklődéséről korábban írtam, számos történés részese lesz. A két nemzedék felnövéséhez és megmutatkozásához szükséges idő által teremtett távlatból szinte kényszeresen azokat a mozzanatokat keresem, amelyek ehhez a vállalásához vezették el. Mintha filmet néznék, látom a lépéseit, de nem tudok közbeszólni, mert tudom, hogy a közbeszólás hozzá sem, ahogy a filmek szereplőihez sem juthat el, s azért sem tudok közbeszólni, mert tudom, vannak helyzetek, amikor a külső szemlélő még akkor sem adhatna tanácsot, amikor ahhoz minden egyéb feltétel rendelkezésre állna. Életrajzi írásaiból, emlékezéseiből a történések jól nyomon követhetők. 1955-ben felvételt nyert a debreceni egyetemre, magyar–orosz szakon tanult. Ahogy írtam már, 1955 elején az Alföld közölte három versét, ezeket a verseket Buda később nem közölte, noha nem érdektelenek. Az egyik már a címével is a dalra utal (Tizennyolcéves dal ), a dalhoz való ragaszkodás későbbi éveiben is megfi gyelhető, a Tűz című versének záróképében pedig mintha a jóval későbbi irónia is feltűnne: „Kínnal sírnak a fák... Mint régen a máglyahalálra / Ítélt gyenge szüzek, s éltes tiszta anyókák”. Versei az első közlést követően viszonylagos rendszeres séggel megjelentek a lapban, s ez megteremtette annak a lehetőségét is, hogy részt vegyen az Írószövetség debreceni írócsoportjának ülésein, mások mellett Kiss Tamás, Kalász László, Mocsár Gábor, Boda István társaságában. Népszerű lehetett társai körében, ennek tudható be, hogy jelölték és elvállalta az évfolyam DISZ-titkári tisztségét. (DISZ: Dolgozó Ifjúság Szövetsége, 1950-ben alakult, a magam nemzedéke már nem találkozott vele, csak a Kádár-rendszerbeli megfelelőjével, a KISZ-szel, a nálunk fiatalabbak már azzal sem.) Így utaztak fel társával, az ugyancsak költő Kertész Lászlóval (ma a hajdúböszörményi könyvtár viseli a nevét) Budapestre, egy diákparlamenti rendezvényre. Ezt október 21-én tartották, a következő nap délutánján még megnéztek egy filmet, aztán elköszöntek egymástól. Kertész László Pesten maradt, a következő napra meghirdetett diáktüntetés foglalkoztatta, Buda Ferenc viszont az éjszakai vonattal hazautazott Debrecenbe, a vonatjegyhez szükséges pénznél több nem volt nála, így nem tudott maradni. Évtizedekkel később, Ágh Istvánt köszöntve írta a következőket: „Első találkozásunkhoz képest kerek négy esztendővel korábban összefuthattunk volna – mondjuk – valahol a Rádió környékén, a Múzeum körúton, vagy esetleg a Kossuth hídon, ha az idő sorsvető kockája csak egy kicsikét is másként perdül. Nekem akkor akként perdült, hogy az útiköltségen felül nem maradt több pénzem egy mozijegyre valónál. Megnéztem hát egy körúti moziban Az ördög szépsége című francia filmet Gérard Philippel és Michel Simonnal a főszerepekben, majd ahelyett, hogy kivártam volna a másnap délután kettőre meghirdetett diáktüntetés kezdetét, az éjszakai utolsó személyvonattal hazau-
