Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Buda Borsi felvételei
21 szakaszában a debreceni járványkórház kocsisaként dolgozott. Mégsem valamiféle ragály, hanem az akkoriban még gyógyíthatatlannak tekinthető rákbetegség vitte el – épp Trianon évében. Őutána öt gyermek maradt, a legapraja – anyám – kilencéves, a legnagyja már felnőtt. E nagyapám apjáról, nagyapjáról etc. sem tudok semmi bizonyosat. (Egy kallódó okiratfoszlány révén, kamaszkoromnak már igencsak a vége felé csupán annyi jutott véletlenül a tudomásomra, hogy valamely anyai ősömet a XIX. század eleje táján a Kollégium jeles professzora, nagytiszteletű Budai Ézsaiás keresztelte Debrecenben.) Magyarán: én már nomádnak sem lennék jó. Gondolom, feltűnik a szemlélőnek: ez az Ősök fája csupán az arcok üres helyét teszi közszemlére. Kérem, higgyék el becsszóra: nem került volna sokkal több fáradozásomba az sem, ha konkrét, valódi arcábrázolásokat faragok a horpadások-mélyedések helyére. Így viszont ki-ki olyat képzelhet oda ősül magának, amilyen épp tetszik, avagy megfelel számára. Végezetül még csupán egyetlen, tűnődő, ám szerintem teljesen jogos és helyénvaló kérdés: dicső eleink (zsidóktól a szittyákig, hunokig s még tovább) vajon mi okból s mivégre hagyták ki ősei(n)k felsorolásából éppen az anyákat? Az öreg faragóbunkó Ez a szerszám (valamint számos különféle alakú s méretű fajtája) arra szolgál, hogy a faragó ember a véső nyelét célirányosan ütögetve élénkebb tempóban haladjon a dolgával, mintha csupán puszta kézzel késztetné munkára a vésőjét. (Avatatlan kívülálló persze megkérdezheti: miért nem kalapáccsal vagy baltávalszekercével ütögeti? Nos, éppenséggel megtehetné azt is, csakhogy akkor nem győzné a vésői fanyelét minduntalan újra cserélgetni.) A hetvenes évek elején, amikor ráadtam fejem – meg persze a kezem – a faragásra, egy darab hibátlan, kemény tűzifából a szekercémmel sebtiben magam is csapkodtam-eszkábáltam egy ilyen segédeszközt magamnak. Se nagy nem volt, sem kicsi: nyele kisarasznyi, feje jó öklömnyi, pár évig elboldogultam vele. Idő múltával aztán egyszer csak túl kicsinek bizonyult: olyan munkára nyílt lehetőségem, aminek még a végső finomításához is a legnagyobb méretű vésőket kellett használnom. Egy nap ellátogatván Báron Laci barátomhoz (Báron László festőművész, főiskolai tanár, a kecskeméti Ciróka Bábszínház lelkes alapítója), megemlítem neki, hogy épp mivel bíbelődőm s mi a gondom. „Te, figyelj csak – azt mondja –, adok én neked egy jó bunkót. Édesapám esztergálta, de nem használta sosem, most sem használja. Nem foglalkozik ő ilyesmivel már évek óta” – azzal kivezet az asztalosműhelybe, majd az egyik szerszámos polc legaljáról előemeli s kezembe nyomja a képen látható jeles darabot, illetve annak még hibátlan, ép felületű, jóval súlyosabb-vaskosabb hajdani „megtestesülését”. „Vigyed – azt mondja –, használd. A tied.” Kezembe fogtam hát a több kilónyi, erős húzású szerszámot. „Milyen fából készült?” „Almafából, az jó kemény”, felelte Laci és mosolygott. Örömmel megköszöntem a váratlan ajándékot, s az elkövetkező évek során több vagonra való forgácsot sikerült lefaragnom annak segedelmével s közreműködésével.
