Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
104 Kell még...? Tizennégy fejezeten át. Nesze...! Hisz sorsoddal érdemled meg, lakóhelyeddel és neveddel válsz célponttá, a szembeni rendőrlaktanyát is azért éri találat, mert kimódolták valahol a célkeresztben, hová is jusson. De jut akkor neked is? Ki módolta és ki ellen? Lehetsz-e még koszovói anélkül, hogy a nyílt utcán felkoncolnának? Lehetsz-e a „fasiszta NATO-t behívó” ellenség, aki puszta másságával már úgy idegen, hogy lényegében érdemi halott is, a házára firkálva a hamis gyalázatot. S ha még módod volt távolságtartóan „rálátni” a Kassai polgárok sosemvolt polgárisá gának kínos hiányára a Vajdaságban, ha tudomásul voltál kénytelen venni, hogy minden elődöd a temetetlen holtakkal él együtt, ha még le tudtad nyelni a többnyelvűség kényszerű képtelenségét az egy nyelven is megértésképtelen keletnémet légkörben, s ha csak részben szól neked is az „Egy macedón kussoljon, és legyen boldog, hogy Cecát hallgathatja! A demokrácia is így érkezett el hozzánk »terepszínű egyenruhában, felfegyverkezve«, közben az ismert Ceca Ražnatović-slágert dúdolva, hogy azután hosszú időre eszünkbe véssük a törvényt: »szerb buszban csak szerb dalokat énekelnek«”... – akkor most az Exterritórium ezredvégi jelenetei adják meg a végső kegyelemlövést. Tanyasi történet, városi presszó, emlékezés a péterváradi hídra, haldokló Újvidék, történetek a hontalanságról és a rendőrről, a szabadkai albán pékről, a húsvéti magyar sonkáról vagy a táncoló magyarokról, a magára hagyott gyepszőnyegről vagy a recsegő rádióról – ezek csak látszatra ezredvégiek! Ezek bácskaiak, kisebbségiek, történetiek, mindenkoriak is. Végel lát, lejegyez, személyes és kíméletlen. TUDD, mit jelent a szó, hogy béketárgyalás, nemzetközi politika, emberi jogok mellőzése, kapituláció, pezsgőbontás a kortárs fasiszta agresszor elleni győzelem pukkanásaival. Vagy „maradj te is Svejk!”, akinek mindehhez nem lehet köze, s ha van is, csak mint egy „kitört béke” fattyának. De ez már egy következő regény. Addig jársz jól, amíg meg nem érted végül, mit jelent a lét territóriumából úgy kizárva lenni, hogy valójában része vagy. A Végel-sorozat még nem ért a végére. Vége-láthatatlan, amit el kellett mondani, s amit még el kell, amíg valaki egyszer végre megérti. Kell, igencsak kell, hogy a Bácska hangjába még sokáig vegyüljön a most nyolcvanéves Végel László dörmögése. Szeretni kell őt, mert még igényli is, de még inkább igényli mindaz, amiről mesél nekünk. Mert „A péterváradi öreg vashíd balkáni útelágazása merőben másfajta izgalmakat rejtegetett. Sokat olvastál a sötét, puskaporos Balkánról. A szerb oldalról megérintő kultúrád erről sokat vallott, gondoltad, mindez a múlt dicsérete. Nemzedéked többségéhez hasonlatosan benned is halovány és túl távoli emlék volt a múlt. Nem gondoltad, hogy egy napon felébred és mindent maga alá gyűr...” (133. old.) Pedig így lett. Szemben a tengerrel és a történelemmel csupán rádöbbenni lehet, hogy van valami meghatározóbb, ami mindezeknél mélyebb: a „megbélyegző otthon, stigma, amellyel kilátástalanul hadakozol egy életen át”.
