Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Bíró-Balogh Tamás: Kosztolányi Dezső ismeretlen önéletrajza
76 ben Budapestre ment. 7.) Azóta járt Franciaországban, Olaszországban és Belgiumban, a francia és az olasz fővárosokban hosszabban is időzött. Nem beszél pl. az iskoláiról, nem beszél a munkahelyeiről, és ami ennél is meglepőbb: egyáltalán nem beszél a munkásságáról, köteteiről. Ezek szerint azok is csak olyan „adatok”, amelyek már egyáltalán nem fontosak számára, hiszen nem esnek bele élete első húsz évébe. Ez már, jól megfigyelhető, az a rejtőzködő attitűd, ami az Új Nemzedék periódus után lett sajátja. Bár két korábbi önéletrajzában sem adatolja pontosan életét, de azokban megemlíti pl. édesanyját, gyerekkori betegségét, bécsi diákéveit, verseit, elbeszéléseit és A szegény kisgyermek panaszait. Csáth Gézát, mivel még élt, sem 1911-ben, sem 1913-ban nem nevezte meg, ellenben 1935-ben szintén. Az apjáról mindig szól röviden, de ami igazán fültűnő, hogy a nagyapjáról mindig hosszasan ír, minden családtagjánál részletesebben. Ebben az önéletrajzban szintén Kosztolányi Ágostoné a főszerep. Mindent egybevetve: az 1923-ban írt önéletrajz rendhagyó mivoltával tökéletesen beleillik Kosztolányi önéletrajzainak sorába. 4 Kosztolányi lexikonbeli szerepeltetése persze összetett kérdés: amennyire nyilvánvaló, hogy nem hiányozhat a magyar szellemi-művészi elit körképéből, ugyanannyira „problémás” is a felvétele. Kihagyhatatlan szerző, de túl közeli még az Új Nemzedék -korszaka. Mindenki ismeri a költői-írói rangját, de mindenki emlékszik még a hírhedt antiszemita Pardon-rovatra. Elismerik jelentőségét, de nem méltatják túl. Önéletrajza és arcképe szerepel a lexikonban, de róla már nem írnak hosszan, és műveiből sincs szemelvény. Persze, ebbe az is belejátszott, hogy Kosztolányi nem Az Est-lapok munkatársa volt. Alkalmilag publikált ugyan mindhárom napilapban (Az Est, Magyarország, Pesti Napló ), de a Pesti Hírlap alkalma zásában állt. Ez a reláció akkor lesz szembetűnő, amikor kontrollként megvizsgáljuk, kik kaptak Kosztolányinál mennyiségileg és minőségileg is jelentősebb méltatást. Lengyel András alaptanulmányában négyféle karakterjegyet különböztet meg, amivel a lexikon szerkesztői egy-egy írót jellemeznek: 1.) hosszú szócikk szól róla, 2.) szerepel az önéletrajza, 3.) van szemelvény valamely művéből és 4.) hozzák az arckép ét. Ez alapján Kosztolányi, akinek önéletrajza és arcképe szerepel a kötetben, ún. „kétkarakteres” szerző. A lexikon százhuszonnyolc magyar szerzőt vesz fel, s adja ezzel a magyar írótársadalom reprezentatív hierarchiáját. Hiszen egyáltalán nem mellékes, kit hogyan – és hogyan nem! – jellemeznek. Az élen azok állnak, akikhez mind a négy karakterjegyet csatolták. Nincsenek sokan: Babits Mihály, Bródy Miksa, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Szomory Dezső. Három karakterjeggyel – tehát még mindig a Kosztolányinál „fontosabb” szerzők közé tartozva – már többen bírnak: „Beöthy László, Csathó Kálmán, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Kemény Simon, Kosáryné Réz Lola, Krúdy Gyula, Rákosi Viktor, Révész Béla, Szávay Gyula, Tóth Árpád.” És csak őutánuk következik Kosztolányi csoportja, a két karakterjegyesek. Kosztolányi ez alapján az erős középmezőny tagja. (Olyanokkal együtt, és itt most kontrasztként elsősorban a ma már kevésbé jelentősebb szerzőket sorolva, mint pl. Bakonyi Károly, Lakatos László, Szomaházy István, Kozma Andor, Telekes Béla, Wlasics Gyula ifj., Vészi Margit.) Ez persze, ma már tudni lehet, nem a valóságos kvalitásokat tükrözi. Kosztolányi 1923-ban már egyértelműen a magyar irodalom elitjéhez tartozott, Babits és Móricz mellé. Bár az igazán nagy művek még előtte álltak: még nincs Aranysárkány, Pacsirta, Édes Anna, Meztelenül, Esti Kornél, Számadás. De ha ezt is figyelembe vesszük, akkor is „megérdemelt” volna minimum még egy karakterjegyet, és akkor Karinthyval és Krúdyval lenne egy csoportban. Ami már közelebb lenne a valósághoz. Hogy másképp alakult, az következmény.
