Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
43 Orosz István Emlékek apámról X. „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.” Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, de be kellett látnom, az összeállítás nemcsak róla szól, belőlem is megmutat valamit, talán többet is, mint kéne, engem is jellemez, hogy mit választok ki a sok száz oldalnyi kéziratból, s az még inkább, hogy mi jut eszembe róluk. Az előző rész egy velem kapcsolatos eseménnyel zárult, elkerültem hazulról – és Kecskemétről –, az Iparművészeti Főiskolán kezdtem tanulni, és kollégista lettem Budán. Ami azt illeti, elég radikális változás volt. 1970 szeptemberéig, ha néhány napra, maximum néhány hétre ki is szakadtam a családból, tudták, hol vagyok, mit teszek, vagy, ahogy nagyanyám mondta, miben sántikálok. Abba a korba jutottam, amikor egy kamasz már nyűgnek érzi, ha nagyon szem előtt van. A második zebegényi táborozás végén, hazafelé tartva, néhány korombeli fiúval és lánnyal áthajóztunk Szentendrére, és egy padlásra bejutva ráhúztunk néhány napot a távollétre. Otthon holtsápadtan fogadtak, értetlenkedtek, miért nem írtam meg, hogy később jövök – telefonunk akkoriban még nem volt –, látszott, kiborította őket az izgalom, de azt is belátták, önállóságra vágyom. Szeptembertől kezdve csak azt tudhatták, amiről akartam, hogy a tudomásukra jusson. Egyik napról a másikra lettem „nagyfiú”. Ami eddig történt velem, azt könnyedén beleírhattam az apámról írt visszaemlékezésbe, hisz gyakorlatilag együtt zajlott az életünk – mostantól igyekeznem kell, hogy a rólam szóló történetek közül legföljebb az otthon is tudottakkal, az apámmal is kapcsolatosakkal hozakodjak elő, vagy legföljebb olyanokkal, amelyeket utólag bevallanék, ha lenne még kinek bevallanom; nehogy parttalanná váljék az emlékezés. Egyre többet kellene a Memoárjára hagyatkoznom, mert elkerülvén hazulról fogyni kezdtek a vele kapcsolatos személyes élményeim, ám ahogy öregedett, egyre szűkszavúbb a Memoár, és egy-egy évről már csupán pár száraz mondatot, némelyikről alig néhány szót találok. 1970 szeptemberétől ismét függetlenített könyvtáros lettem, szakfelügyelői ajánlásaim következtében, ötödmagammal a megyében. Könyvtáramat a mellette lévő tanterem hozzácsatolásával jelentősen megnagyobbították: olyan lett, amilyennek egy gimnáziumi könyvtárnak lennie kell. Az átrendezésen kívül sok munkám már nem volt vele. Egy osztályban tanítottam, Szűcs Péteréknél; az osztályfőnökségtől megszabadultam. Az új könyvtárhelyiséget Németh Lászlóval való találkozással avattuk. Író-olvasó találkozók korábban is voltak a szűk helyiségben is (Kassák, Veres Péter, Déry stb.), ez azonban ünnepélyesebb
