Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Tóth László: Ahogy én… (Széljegyzetek elszelelt napokhoz 2019, 2020)
39 folyton, akár ezredszer is, hogy meg- és kiismerje? (Még magát sem igazából...) Mert mi más lenne az írás, mint e nekigyűrkőzések sorozata... Ha pedig tudná, milyennek kell lennie a világnak, mi különböztetné meg az írót az ideológusoktól és a diktátoroktól?! (2020. május 12., kedd) Rend Olvasom az e heti Vasárnapban a lap New York-i tudósítójának az ottani korona-helyzetről szóló írását, s abban a következő mondatot: „A láthatatlan kis vírus felborította az ember által felállított rendet.” Nos, én ezt némiképp módosítanám: a vírus felborította az ember által a természetre kényszerített rendet, figyelmez tetve a saját rendjére, érdekeire... Amelyek – a természet részeként – az emberéi is voltak az utóbbi édtizedekig (évszázadig), mely azt (is) üzeni nekünk a „láthatlan kis vírus” révén, hogy nem válhatunk ki belőle büntetlenül és nem mehetünk szembe vele sokáig... De vajon képesek lesznek-e levonni ezt a tanulságot azok, akiknek eddig is az volt az (önös) érdekük, hogy az embert kivonják a természet törvényeinek hatálya alól, és elvakult fogyasztókként a maguk vazallusává tegyék őt... (2020. május 22., péntek) Szövevény Reggel Csicsay Alajos Nyárad-könyvét hozta a postás (Dunán innen, Csilizközben), benne szintén csiliznyáradi írónk, de már az 1989 után indult közép nemzedékéhez tartozó Vida Gergely tömörségében is körültekintő és szakszerű szerkesztői utószavával. Mely, előnyére (s első olvasatban), azt sem mulasztja el, hogy Csicsay vállalkozását beágyazza – legalábbis néhány minta, illetve útmutatás felvillantásával, Gaál Gábort is idézve, Illyés Gyulára is hivatkozva – a 20. századi magyar irodalmi szociográfia hagyományába. Nem fordít viszont semmilyen figyelmet arra, hogy esetleg egy szűkebben vett hagyománykörben – a (cseh) szlovákiai magyar irodalom szociográfiai vonulatában – is elhelyezze, annak legfontosabb törekvéseit és vonásait is felvillantva jellemezze a könyvet. Pedig ha már hagyományról, hagyományápolásról, a hagyomány ébrentartásáról van szó, miként az célja Csicsay Lojzi – Vida emlegeti ekként utószavában – könyvének is, ebbe a körbe akár Duba Gyula, Gál Sándor, Zalabai Zsigmond e vonulathoz tartozó, érvényüket máig sem vesztett munkáira való, esetleg csak futólagos utalás is belefér(hetet)t volna. Azt pedig már nem is említem, hogy a mai kortársi magyar irodalmi szociográfiai törekvések kontextusában is elhelyezhető lett volna a könyv, kiemelve azt helyiérdekűségéből (annál is inkább, mivel az, miután a község önkormányzata jelentette meg, aligha kerül szélesebb körben terjesztésre, azaz valószínűleg a falu határain túlra sem fog eljutni). Jóllehet a provincializmus és bezártság ellen mindig, s tulajdonképpen egész eddigi munkásságával fellépő Vidának azt is tudnia kell, hogy ezek ellenében az is egy út lehet, ha a helyit szé lesebb összefüggései szerint is igyekszünk mérni és elhelyezni. Mint ahogy azt a szlovákiai magyar irodalmi hagyomány mértékadó vonulata is mutatja kezdettől,
