Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - Tóth László: Ahogy én… (Széljegyzetek elszelelt napokhoz 2019, 2020)

36

budapesti szerkesztőjeként – meglepetve fedezem föl az enyémet is. Amiről meg is feledkeztem már. Hány éve is ennek? Huszonhét! Ami olykor már egy egész emberéletet is kitehet. Ha pedig így vesszük, hány emberéletnyire vagyok már e hirtelen kezembe került lapszámtól, s valahai magamtól? Akárhogy is számolom, már a harmadik (életem) telik azóta...

De meglepetve nézegetem magát a lapot is. Benne az akkor már festőállványai, rajzmappái túlján

levő „kassai Chagallt”: Jakoby Gyulát, de örömmel fedeztem föl benne ESZE1

esszéjét is Korin Gézáról, a gyulai könyvtáros-levéltárosról, akit anno még ő mutatott be nekem. Írásáról viszont most az is eszembe jut, hogy nem kellett volna már rég összeszed(eget)nünk és kiadnunk ESZE ragyogóan bölcs és kivételesen művelt, invenciózus esszéit, kritikáit, összefoglalóit? De hadd emeljem még ki a lapból Fábián Nórát és Mórocz Máriát (ráadásul utóbbitól itt későbbi bemutatkozó kötetének címadó textusa, a Survive

olvasható) – emlékszik-e még rájuk és tehetséges prózájukra bárki? Hiszen évtizedük legfigyelemreméltóbb felfedezettjei közé tartottak s tartoztak is mindketten közvetlenül a rendszerváltást követő években – még Grendel Lajos talált rájuk –, amikor az irodalomban, irodalmi életben is olyan folyamatok zajlottak, amelyek értékalapú integrálódásukat a kortárs magyar irodalom egészébe akár segíthették is volna. Ám hogy nem így történt, abba többek közt az is belejátszhatott, hogy ezek a folyamatok az időben is kettős természetűek voltak, amiről akkoriban (is) épp Grendel beszélt: szemléletük szerint integráló, illetve asszimiláló törekvésekre osztva azokat, mely utóbbiak, figyelmen kívül hagyva, hogy „a magyar irodalomnak a határon túli ágai nem feltétlenül a magyarországi azonos törésvonalak mentén tagolódnak”, és közömbösek maradnak mindennel szemben, amit nem tudnak úgymond asszimilálni, magukba olvasztani. Vagyis a fentiek alapján vélhetően részben ezzel az érzéketlenséggel, szemléleti merevséggel, farkasvaksággal is összefüggésben lehet, hogy egy idő után eltűntek az irodalmi horizontról. Vagy például itt van kisprózájával, illetve verseivel e réges-régi lapszámban Hajdú István és Gyetvai Zoltán is, akik nevezett két hölggyel együtt szintén rég hallgatnak már; s itt Krausz Tivadar is, akit fényes indulásának évtizede óta sajnálatos mód szintén inkább csak távolodóban látni... A húszéves Csehy Zoltán indulatteli, ám itt még kissé vérszegény Hátsó gondolat

ával van jelen a lapban, nem úgy Vörös István, akivel kapcsolatban most azon töprengek, észrevette-e valaki, hogy itteni Partraszállása micsoda nagy vers, vagy csak az elmúlt huszonhét év távolában nőtt meg a szememben ekkorára? S persze sorolhatom a többieket is: a nemrég még az ötvenen innen elhunyt Térey Jánost két érett koraijával; Varga Imrét, akit azóta is ritkán vesznek észre, pedig sűrűn mutatja mélybeni értékeit, e helyt például Partok

című versében nyelvét – s a nyelvet – (is) beszélteti mesterien; Vasadi Pétert Hamvas Béláról, aki szerinte „a létrontás démonian anarchikus korszakának” nevezte a 20. századot, s nekem most az jut eszembe okos esszéjéről, benne már nyakig a 21.-ben is, hogy fokozható-e és meddig ez anarchia; Danilo Kišt, amint szüleiről, családjáról, gyermekkoráról beszél Borbély Jánosnak; Zbigniew Herbertet s az ő ironikus-bölcs Pan Cogitóját, amint elmondja „Spinoza megkí-1 Boldog emlékezetű barátunkat, Endrődi Szabó Ernőt neveztük magunk közt imigyen.